Traumafeldolgozás receptkönyve – ha egy mondattal kellene jellemezni Bessel van der Kolk: A test mindent számontart című könyvét.

Kiemelendő, hogy a mű szerzőjén látszik, hogy szakmájából kifolyólag érti, mit jelent a (poszt)traumatizált állapot. Pontosan ismeri a PTSD tüneteit, és azt is látja, mi lenne fontos az áldozatok számára. Egy olyan környezet, de legalább egy olyan személy, aki mellett biztonságban letehetnék terhük súlyát és nyugodt szívvel feltárhatnák az érzéseiket. Rendszerint ez a történet több okból kifolyólag már itt elvérzik. Nem csupán azért, mert egy hagyományos beszédalapú terápia nem garancia ehhez, de azért sem, mert a saját környezetében nem talál olyan személyt a túlélő, aki tényleg komolyan venné és kellő ismerettel bírna afelől, hogy hogyan kell reagálni a bagatellizálás helyett. Ritka nagy szerencse, ha egy áldozat megtapasztalja a felé tanúsított őszinte részvétet, megértést, fájdalmának elismerését. A tragédiát, amin keresztülment ugyanis nem lehet olyan jó tanácsokkal feldolgozni, hogy „lépj túl rajta, ez már a múlt, most a jelenben élsz”. Szavak, szavak. Gyakran viszont ennyire telik, vagy még ennyire sem.

A hegemón macsó maszkulinitás elvárja az áldozatoktól (és nem csak tőlük), legyen nő vagy férfi az illető, hogy produkálja magát erősnek, mert a valódi érzések kimutatását gyengeségnek bélyegzi. Vakvágány. Ennek épp az ellenkezője igaz. Az érzések kifejezéséhez, a történetek elmeséléséhez hatalmas lelki erőre van szükség, mert önmagunk feltárása, megéléseink externalizálása magában hordozza a sebezhetőséget. Amikor valakinek nem engedjük meg a gyászt, hanem leoltjuk azzal, hogy „jaj ne nyafogj; csináld így ezt vagy amazt úgy, és kész is a megoldás”, ilyenkor pont attól fosztjuk meg az illetőt, amire a legnagyobb szüksége lenne: az együttérzéstől, a veszteségének elismerésétől, a töredezett én-tudatának integrálásától. Ez bármikor igaz lehet a hétköznapi interakciók során. Egy PTSD-vel küzdő személy ugyan nem „gyógyul” meg attól, mert tőmondatokban esetleg meg tud nyílni, de csökkenhet az elszigeteltség érzése. A trauma utóhatása sajnos nem úgy működik, hogy egyszer valaki megosztja bizalmasával, hogy milyen terhet cipel és hopp köddé is vált. Úgy kell ezt a dolgot elképzelni, mint egy láb nélküli embert, aki folyton azzal szembesül, hogy nem tud járni, hiába vannak lábai. Lehetséges, hogy szavakba sem tudja önteni, nem tud beszélni róla, melynek okait a szerző alaposan körbejárja könyvében. Látszik, hogy Bessel van der Kolk mélységesen komoly szakmai tapasztalattal bír, érzékeny, figyelmes, empatikus a hozzáállása.

A létezés eufóriája című dokumentumfilmben az a Fahidi Éva fejezi ki a lehető legérthetőbben, hogy a trauma hatása alatt mit is értsünk pontosan, aki 20 évesen jött haza Auschwitzből, ahol megölték a családtagjait: 

„Igen. Ezen kár filozofálni, mert nem jutsz, soha nem jutsz a végére. Ez a trauma. Aminek nem lehet a végére jutni, és mindig ugyanarra a pontra jutsz oda. Mindig.” (1)

Van Der Kolk könyvében, A nyelv korlátai című fejezetben feltárta, hogy a trauma nem csak a beszélőket viseli meg, hanem a hallgatókat is. Itt azoknak a katonáknak az élményeit idézi, akik hallgatásra ítéltettek, mert úgy érezték, hogy senkit sem érdekel igazán, hogy mi történt velük. Mások nem akarják hallani a borzalmaikat. (2) Éppen ezért Kolk úgy véli, hogy a fájdalmak kibeszélése nem tud közösségteremtő hatással bírni, mert azoktól, akiktől segítséget és megértést várnának a túlélők, végül elutasítással reagálnak. Ezért választják sokan inkább a visszahúzódást és süllyednek a meg nem értettség mocsarába. Vagy ezért marad számukra egyetlen megoldásként a terapeuta. Akinek viszont tele van a naptára, ha ért a feldolgozáshoz, ha nem. Bessel van der Kolk nem leplezi, hogy eleinte mennyire nem értett a traumához, így mit is várhatnánk bárki mástól:

„A munkám során gyakran találkozom a deperszonalizáció jelenségével, amikor a paciensek teljesen érzéstelenül mesélnek el borzalmas történeteket. Ilyenkor az összes energia elillan a szobából, és derekasan kell küzdenem ahhoz, hogy fenn tudjam tartani a figyelmemet. Egy enervált, élettelen klienssel kénytelen vagyok sokkal keményebben dolgozni ahhoz, hogy életben tartsam a terápiát, és régebben gyakran imádkoztam, hogy gyorsan véget érjen az ülés.” (3) 

Nagyon súlyos ez az idézett rész egy szakember tollából. Egyrészt látszik, hogy mi sül ki abból, ha egy hozzá nem értő, nevezzük pszichológusnak (vagy spiritisztának) eljátssza, hogy ő most terápiát folytat. Azt hiszi, hogy a paciens funkciója lenne az izgalmas főszereplő színre lépése a trauma nevezetű sikerfilmben. Ahol nem elég, hogy a paciens fizet, de még az a feladat is ráhárul, hogy kellően „szórakoztassa” a hallgatóságát, miközben a saját borzalmait próbálja megosztani. Ahhoz, hogy Kolk nehogy elaludjon, úgy gondolta, hogy keményebben kell bánnia a segítségére szoruló emberrel, annak érdekében, hogy életben tartsa a saját figyelmét. Katasztrófa. És még imádkozott is, hogy gyorsan véget érjen az ülés. Szerencsére mindez a tapasztalata jobb irányba sodorta, de ne gondoljuk, hogy ez a „véletlen” baleset csak a szerzővel történik meg. Ez az őszinte feltárulkozás pontos képet ad arról, hogy mi zajlik a zárt ajtók mögött. Kolk végül úgy jött rá a paciensekben zajló működési mechanizmusokra, hogy MRI felvételeken keresztül vizsgálta a traumatizált emberek agyműködését. Talán az egyik legkiemelkedőbb rész a könyvben, ami sok kollégájának nyújthat segítséget a munkájához, de alapvetően bárki megérti, hiszen fogyasztható formában beszél a fogalmakról, ami a témát érinti.

A könyv folyamán sok szó esik az olyan jelenségekről, mint a lefagyás, a disszociáció, a deperszonalizáció, az én-(tudat)állapotok, az interocepció (belső megfigyelés). Megismerkedhetünk olyan problémával is, hogy az áldozat nem ismeri fel magát a tükörben. Az elbeszélt történeteken keresztül pontos képet fest arról, hogy mit jelent a test elvesztése, és hogy hogyan lehet újra belakni. Itt hívnám fel a figyelmet Judith Herman korábban megjelent, korszakalkotó kutatómunkájára, ami sok szempontból felülreprezentálható. Az ő könyvében, a Trauma és Gyógyulás-ban szintén találkozhatunk mindazokkal a tünetekkel, amiket Kolk is bemutat könyvében. Kolk egyébként említi is, hogy dolgoztak együtt. Azon se lepődjünk meg, ha helyenként Peter Levine: A tigris felébresztése című könyv tartalmára is ráismerünk, kiemelten a lefagyás biológiai, evolúciós okaira.

Kolk részéről dicséretes, hogy az ismertetett tüneteken keresztül fókuszt helyez a téves diagnózisok, címkézések, gyógyszerezések kártékony hatására, valamint megismerteti olvasóit az új kutatási eredményekkel. Köztük szó esik a rossz gének és a mentális betegségek közötti esetleges kapcsolatok vizsgálatáról, mely egy nagyon érdekes beszámoló. Az eddigi eredmények alapján ugyanis úgy fest, hogy nem jutnak végkövetkeztetésre, a pontos konklúzió még várat magára. Ám az eddigiek alapján nem találtak bizonyítékot a rossz gének jelenlétére, egyezőségére. (4) 

Traumareceptek 

A traumatúlélők rendkívül nagy tapasztalattal bírnak az életben maradás tekintetében. Olyan megküzdési mechanizmusokat alakítottak ki magukban, amik hozzájárultak az életük továbbéléséhez, magához a képességhez. Éppen ezért érdekes, hogy mennyire egyedül maradnak, senkit sem érdekelnek igazából, ahogy ezt a katonák is elbeszélték. Pedig egymás meghallgatása tapasztalatszerző hatással bír. Ne is csodálkozzunk tehát, ha a terapeuták aranykorukat élik. A segítségnyújtás a segítséget nyújtóra is jó hatással van. Azonban mióta feltalálták a pozitív ember eszményképét, és megkonstruálták a negatív ember sztereotípiáját, akitől félni kell boldogságkockáztató hatása miatt, jóval inkább elszigetelődnek egymástól az emberek. A marginalizálódás így nem feloldható a társadalmon belül. A kirekesztődés, különállóság érzése jogos a túlélők részéről, pedig ennek felszámolása lenne az elsődleges lépés, ami én-megtartó hatással bír. Ez egy óriási hiányosság rendszerszinten is.

A környezetének segítsége nélkül maradt embernek valójában tehát egyetlen támasza maradt, terápiára járni, ha van rá anyagi kerete. Kolk több módszert is ismertet, azonban őszintén rávilágít, hogy a beszédalapú, kognitív terápia nem feltétlenül nyújtja azt, amit várnánk tőle, mert nem képes a testben elraktározott traumatikus emlékek felszámolására. Maga az externalizálás, illetve a másokhoz való kapcsolódás feszültségcsökkentő hatással bírhat, ami rendkívül fontos, de a traumaraktárat nem üríti ki az elméből és a testből. Illetve fennáll az a probléma is, hogy egyáltalán szavakba tudja-e önteni az érzéseit, az emlékeit egy áldozat. Hiszen az elnémulás nem feloldható erőszakkal vagy akaratossággal.

Kolk különbséget tesz aközött, hogy valaki felnőttként vagy gyerekként szenved el traumát, mert jóval rombolóbb és nehezebb az utóbbiból való „gyógyulás”. Egy kialakult PTSD-állapotban történő beszélgetés a trauma részleteiről magában hordja a veszélyét annak, hogy újra és újra traumát él át a paciens, és nem kikeveredik belőle, hanem benneragad. Újraéli. Elöntik az érzések, a düh, a menekülési kényszer, melyek roppant megterhelő hatással bírnak, hiszen nem képes szabadulni tőlük. Ezért szükséges óvatosan kezelni ezt a területet.

Ennek a beszélgetős gyógymódnak az eredetéről egyébként részletesen szó esik a könyvben, melynek kapcsán jegyzem meg, hogy Kolk és Judith Herman másként „emlékszik” a Freud körül történtekre. Nem kisebb tényre jött ugyanis rá Freud, minthogy a hisztériát (ahogy kora nevezte) a gyermekek és a nők szexuális bántalmazása váltja ki, de ezt az elméletét végül megtagadta. Itt jön az eltérés Kolk és Herman tényfeltárása között. Kolk hivatkozásában, 1896-ban, Freud által írt „A hisztéria etológiája” tanulmányára mutat, itt idézi, hogy „Freud időnként továbbra is elismerte a szexuális abúzus valóságát.” Kolk állítása szerint Freud végül azért hátrált meg az elméletétől, mert egy bécsi jómódú család bántalmazási járványában apja is érintett volt.(5)

Judith Herman viszont leírja, hogy a nők és a gyerekek sérelmére elkövetett szexuális erőszak hátán jött létre a pszichoanalízis mint tudomány.

„Freud megtagadta a hisztéria eredetének trauma-elméletét. Magánlevelezéséből világosan kiderül, hogy mind jobban aggasztották elméletének radikális társadalmi implikációi.”(6) Herman a töréspontot a híres Dora-esetre vezeti vissza, amikor is Freud végérvényesen visszavonulót fújt felfedezésében, és nem volt hajlandó elhinni, amit Dora mesélt, mindenképp a saját teóriáját akarta ráerőltetni. Dora ezért megszakította Freud-dal a munkát, aki ezt zokon vette, és úgy érezte, hogy Dora bosszúból hagyta ott. Hogy ezt követően mi vezérelhette Freud-ot: a bosszú vagy a félelem, esetleg mindkettő?! Mindenesetre a „hisztéria trauma-alapú elméletének romjaiból Freud ezután megteremtette a pszichoanalízis tudományát.”(7) A nők és a gyerekek által átélt valóságot elásták egy évszázadra. „A pszichoanalízis levált a tapasztalatok valóságáról, és a képzelet és a vágyak belső viszontagságait elemző tudománnyá vált.”(8) Freud pedig így számolt be a történtekről: „Azután mégis rá kellett jönnöm, hogy ezek a csábítási jelenetek sohasem történtek meg, hogy csak fantáziák, amiket betegeim költöttek, amiket talán magam erőltettem rájuk.” (9) Judith Herman kutatása szerint Freud félt a férfi kollégák társadalmi megvetésétől, és itt bukott el a pszichés trauma kutatása. Tehát lehetséges, hogy Bessel van der Kolk nem feltétlenül pontosan idézte a történteket könyvében, vagy érdemes a kettőt összeolvasni.

Kolk, a kognitív, beszélgetős terápiák nem teljes volta miatt indult el feltérképezni, hogy mi minden nyújthatna segítséget.

Sajnos nem esik szó azokról a segítőkről, akik úgy vélik, hogy alkalmasak a segítségnyújtásra, de valójában nincs megfelelő etikai rálátásuk arra, hogy hogyan kell másokkal kommunikálni, viselkedni a trauma színterén. Kolk nyitottságának köszönhetően felhívja a figyelmet a művészetterápiára, a színházra, a mozgásra, a masszázsterápiára, a harcművészetre, a jógára, a relaxációra, mint olyan módszerekre, amik hozzásegíthetik a túlélőt a testével való újrakapcsolódáshoz, a biztonságtudatának megéléséhez. Csak egy dolgot felejt el Kolk, hogy ezzel nagyon óvatosan kell bánni. Nem mindegy, hogy valaki eljátssza a gyógyítót, vagy érti is, hogy miről van szó, amikor ilyen irányú segítséget kell nyújtani. A pozitív ember eszményképét képviselő „guruk és pszichológusok” ugyanis sok esetben tagadják az ember jogát a negatív érzéseihez. Az érzések elnyomására, az elkerülésre bíztatnak, épp arra, amiben az áldozatnak egész addigi élete során része volt. Tegyük hozzá, hogy az áldozathibáztató magatartás sem ritka. A verbális és a non-verbális megnyilvánulás minden gyógymódnál fontosabb.

Kiemelten foglalkozik könyvében az EMDR terápiával, valamint fontos említést tesz talán az egyik legígéretesebb módszerről, a neurofeedback-ről is.

Ám a szomorú valóság az, hogy hiába ez a sok csodagyógymód, amit a pszichiáter felvonultatott, nincs statisztika. Egy-egy eredményt úgy mutat fel, mint mindenkire érvényes hatású fejlődési lehetőséget. Sajnos hiányzik a könyvből, hogy mi történt azokkal, akiknek nem sikerült segíteni elakadásukban. A könyv végére jön az érzés, hogy valódi siker-recepteket gyárt. Nem megkérdőjelezhető, hogy az eddigi élete során szakmailag próbált mindent megtenni, és mindent kipróbálni, hogy áttöréseket érjen el. Ennek ellenére a párbeszédek, a történetek helyenként rendkívül mesterkéltnek hatnak. Kicsit meseszerű, túlságosan is pozitív kicsengésű a mindennemű módszer bemutatásának hatékonysága. Hol vannak azok, akik végül öngyilkosok lettek, mert nem segített az adott „gyógymód”, vagy azok, akik letargiába süllyedtek, mert a terápia hatékonysága megkérdőjelezhető volt? Láthatatlanná váltak. Egy ember szerencsés esetben már gyerekkorában segítséget kap, de a legtöbbször felnőttként árasztják el az emlékbetörések. Ha például 7-8 év terápia után sincs javulás, és erről nem egy paciens számol be, akkor hol a hiba? Egy embernek sem a pénztárcája, sem az ideje, sem a sorozatos kudarca nem bírja el azt a terhet, hogy állandóan újra és újra próbálkozzon. Nem elvárható. Hány terápiát próbáljon ki? Hány terapeutához menjen tovább?

Bessel van der Kolk munkásságában kiemelendő, hogy egy olyan Traumaközpontban működött, ahol adott volt a lehetőség a sokféle módszer kipróbálásához, majd alkalmazásához. Nyitott szemlélettel közelített a különböző esetek felé. Mégis kicsit olyan érzése van az embernek olvasás közben, mintha állatorvosi lovak eseteit olvasná, akiken kísérleteznek: „hátha” és láss csodát "igen". Az EMDR terápia túl van misztifikálva. Léteznek olyan testi elakadások, amiket nem old fel ez a módszer. Sokat számít a módszert végző személy viszonyulása is. Mennyire megbízható, aki végzi? Mennyire tud úgy viselkedni, mint egy ember egy másik emberrel, és mennyire úgy, mint aki csak a deszenzitálásra fókuszál?

Már előre látható, hogy ezután a könyv után megint mindenki a módszereit fogja lebegtetni, nem pedig a valós eredményeit, mely alatt értem, hogy miben sikerült segítséget nyújtania, és miben nem.

Minden bizonnyal az egyik legfontosabb megállapítása Kolknak, hogy a traumatúlélőknek óriási szükségük lenne egy támogatói hálózatra. (10) Olyan kapcsolatokra, ahol átélhető a biztonság érzelmi és testi szinten egyaránt. (11)

Felhasznált irodalom

(1) Tünet Együttes: A létezés eufóriája = http://tunetegyuttes.hu/film/a-letezes-euforiaja

(2)(3)(4)(5)(10)(11) Bessel van der Kolk (2020) A test mindent számontart, Budapest, Ursus Libris, 265.o.; 81.o.; 167.o., 199.o., 228.o.; 385.o.

(6)(7)(8)(9) Judith Herman (2011) Trauma és Gyógyulás, Budapest, Háttér Kiadó-NANE, 27.o.; 28.o.

Peter Levine (2017) A tigris felébresztése: hogyan dolgozható fel a trauma? Budapest, Ursus Libris

Ez a könyv nem csak Asperger gyalázatos munkásságáról szól, hanem a környezetében tevékenykedő orvosokról és nővérekről is, akik mind kiszolgálták egy gyilkos rendszer felfogását. Edith Sheffer nem akarta az olvasóit megkímélni a kínzások részletes bemutatásától. Az orvosok és nővérek áldozatai olyan szörnyűségeket éltek meg a „pszichiátria” és a „tudomány” égisze alatt, ami olvasva is traumatizáló hatással bír, nemhogy átélve. Az áldozattá válás után akkor beszélünk túlélésről, ha valaki átvészel egy súlyos fizikai és lelki megpróbáltatást, de maga a fogalom, hogy túlélő, nem jelenti azt, hogy az illető nem áldozat. Léteznek olyan sérülések, amik soha nem múlnak el nyomtalanul, amik egy túlélő egész hátralévő életét leterhelik. A traumafeldolgozás soha nem lesz igazi feldolgozás, mert, amit gyerekkorában szenved el egy ember, akár huzamosabb időn keresztül, azt nem tudják megsemmisíteni, maximum a hatását tudják csökkenteni. Ma a pszichológus társadalom abból él, hogy emberi tulajdonságokkal és címkékkel kereskedik, írott munkásságuk erről szól, tisztelet a kivételnek. Asperger gyermekei című könyv pontosan rámutat arra, hogy ez mennyire hibás irány. Időben visszamehetünk kb. 1955-ig is, amikor Michel Foucault: Elmebetegség és pszichológia könyvében az alábbiakat fogalmazza meg:

"Durkheim és az amerikai pszichológusok csak annak a közös illúziónak az okán tartották az eltérést és az elhajlást a betegség természetének, hogy társadalmunk nem akarja fölismerni önmagát a betegben, akit elűz vagy elzár; abban a pillanatban, amikor a társadalom diagnosztizálja a betegséget, egyben ki is zárja a beteget. Pszichológusaink és szociológusaink elemzései, akik a betegből deviáns személyiséget csinálnak, és akik az abnormálisban keresik a kóros eredetét, mindenekelőtt kulturális témák kivetítései. A valóságban egy társadalom pozitív módon fejeződik ki a tagjain megfigyelhető elmebetegségekben, s ez mindenkor érvényes, bármilyen státust ad is e kóros formáknak: a vallási élet középpontjába helyezi-e őket, amint ez gyakorta előfordul a primitíveknél, vagy igyekszik megszabadulni tőlük, a társadalom életén kívül igyekszik elhelyezni őket, ahogy a mi kultúránk teszi.
Most tehát két kérdéssel állunk szemben: hogyan jutott el kultúránk odáig, hogy a betegségnek a deviancia értelmét adja, a betegnek pedig azt a státust, amely kizárja őt? És mindennek ellenére hogyan fejeződik ki társadalmunk azokban a kóros formákban, amelyekben nem hajlandó felismerni önmagát?" (1)

A kérdések zseniálisak, melyek érvényt szereznek maguknak mind a mai napig. A fő kérdés, hogy mit is kezdünk velük. Joaquin Phoenix által megformált Jokernek lennének rá válaszai.
A hatalom biztos módszere, amikor az individuumok teste és elméje felett uralkodni tud, melyet úgy tesz önmaga számára lehetővé, hogy a kollektív testfelfogást és gondolati sémákat a saját arcára formálja, és elhelyezi ideológiájának hálózati térképén. Majd ezeken keresztül befolyásoló erővel bír az egyéni cselekvésre és döntésekre. Erről is írnak többen - nem pont ezekkel a szavakkal - köztük Foucault és Edith Sheffer is, utóbbi részletesen tárgyalja jelen könyvében, hogy mit jelentett a nácizmus korában a kollektivista felfogás, a Gemüt (lélek), a nemzettest, valamint a hozzáidomítani kívánt ember elméje és teste.

Hatalmat képvisel minden olyan intézményrendszer, ami ellenőrző funkciót is ellát, melyet a rendszer résztvevői biztosítanak. Így tesz pl.: az orvos, a nővér, a pszichiáter.
„Ez a könyv arról a sok-sok gyerekről szól, akiknek a Harmadik Birodalom diagnózisterrorjával kellett szembenézniük, és arról, hogy a náci pszichiátria hogyan ítélte meg az elméjüket és határozott a sorsuk felől.” (2) Írja Edith Sheffer, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy a társadalmi és politikai erők képesek befolyásolni a diagnosztikai kategóriákat. A náci gyermeklélektan úgy határozta meg, hogy mi a normális, hogy azt a kollektivista eszméihez rendelte. Hogy jött ide Asperger és az autizmus? A kollektivista érzület megkövetelte a társas kötődésre való képességet, a devianciamentességet, a nemzetiszocialista kompatibilis viselkedést. Felépített rendszerükkel minden családot ellenőrzésük alá vontak. A legkisebb kihágás, fegyelmezetlenség is aláásta a nemzettest iránti hűség érzetét, és ennek megtorlására a gyerekeket különböző intézményekbe vitték. Az autizmus kiemelt figyelmet kapott Asperger és az őt körülvevő orvosok számára, hiszen azok a gyerekek, akik beleestek ebbe a diagnózisba, a nemzeti közösség sikerére jelentettek veszélyt, hiszen úgy tartották, hogy nem tudnak beilleszkedni a közösségbe. Az egyén értékét a fizikális és "lelki" egészsége határozta meg, melyeken keresztül a társadalom és a gazdaság számára is teljes értékkel kellett bírniuk. A normalitás ezen felfogás mentén lett meghatározva. Megdöbbentő és borzalmas tényeket tár elénk a szerző, hogy mit tettek azokkal a gyerekekkel, akik eltértek a náci Gemüt- elvárástól. Orvosi disszertációk, tanulmányok jelentek meg, melyek hozzájárultak a megbélyegzéshez, a címkézéshez.
Részletekbe menő, komoly munkát, lelkierőt igénylő könyv született, ami mindenki számára fontos információkkal bír. Számomra egy érdekes részlet nem világos a könyvben:

„1944-es disszertációjában Asperger hangsúlyozta a náci pszichiátria Gemüt-fogalmát és a társadalmi kapcsolódások fontosságát. Mivel a tanulmányhoz írt bevezetője nem került be az angol fordításba, az angol ajkú közönség előtt ez a szöveg nem vált ismertté. Pedig, míg a tanulmány törzsszövegében olyan kiváló szerzőket idéz, mint Ernst Kretschme, Ludwig Klages és Carl Jung - és munkáját legtöbbször e közismert gondolkodók fogalmai mentén értelmezték -, Asperger művét a náci pszichiáterek és a Gemüt fogalmaival keretezte.” (3)

Carl Jungot kiváló szerzőként nevezi meg, amit egyáltalán nem értek. Jung hosszú ideig antiszemita nézeteket vallott, „hitt a germán tudattalan erényeiben”.(4) Elnöke volt a német Általános Pszichoterápiás Orvostársaságnak, a Nemzetközi Általános Pszichoterápiai Orvostársaságnak. Jung később megbánta, hogy képviselte és propagálta a náci eszméket, de talán az ebből az időszakból fennálló munkásságát nem illene kiválónak nevezni. Talán egy mélyebb kutatást is megérne, hogy Jung pontosan milyen szerepet vállalt ezekben az időkben.

Egy másik észrevétel a könyvből, hogy a hisztériáról, mint tünetről felszínes információt oszt meg. Erről részletesebb és jóval pontosabb leírás található Judith Herman: Trauma és gyógyulás című könyvben.

A könyv megrázó és tanulságos, mindenkinek ajánlom, már csak azért is, hogy a jelen életében észrevegyen olyan párhuzamokat, amelyeket a hatalom képvisel. A pszichológia tudományterületén tevékenykedők történelmi "örökségként" kapták meg az emberellenes eszmék szülte náci diagnózisputtonyt, melyet kellő kritikával szükséges szemlélni. Ideje lenne szembenézni és leszámolni a szörnyű hagyatékkal. Edith Sheffer könyvéből kiderül az is, hogy miként kelt életre ez az elnevezés: Asperger-szindróma. A megjelent kutatás tényeinek ismeretében erkölcsi felelősség hárul mindazokra, akik ezzel a névvel diagnosztizálnak bárkit is a jövőben. A WHO-nak kötelessége lenne fellépni ez ellen.

Felhasznált irodalom:

Edith Sheffer: Asperger gyermekei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019. (2) (3)

További felhasznált irodalom:

Michel Foucault: Elmebetegség és pszichológia. Corvina Kiadó Vállalat, Budapest, 2000. (1)

David Rosen: Jung és a tao. Szukits Könyvkiadó, Szeged, 1997.  (4) 

Egy pszichoanalitikus kongresszuson Lacan bevezeti a tükör-stádium fogalmat, amely az én-funkciót és a tükör általi én-tudat kapcsolatát elemzi, valamint ezt szembehelyezi a Cogitó-ból eredő filozófiai következtetésekkel.

A fogalom lényege, hogy az én önmagát képes a tükörképe által létezővé tenni, identitástudatát megkonstruálni.

Lacan a csecsemő mimikájának, gesztusainak, aha-élményének megfigyelésére alapozza elméletét, melyet a gyermek saját tükörképével történő cselekvéssorozatával hoz összefüggésbe. Az én tárgyiasul a tükör által visszaadott képben, az imagoban, így létrejön egy interakció a Lacan által nevezett ideális énnel, melyet egy szimbolikus mátrixban helyez el.  Ezt a másodlagos azonosulást a libidinális normalizáció funkciójához sorolja.

A tükörkép elsajátításának stádiuma bekövetkezhet a gyermek életszakaszának hat és tizennyolcadik hónapja között. Ennek a periódusnak a kezdete a gyermek látásának és mozgásérzékelési képességének kiteljesedésével parallel, azonban még a nyelv elsajátításának időszaka előtt zajlik le.

A testkép fizikai síkon való érzékelését az alaklélektan - Gestalt - szempontjából is szemügyre veszi a pszichoanalitikus, mely szerint a forma látványa, a saját hasonmás alakítja az énképet, az egot, ami elsősorban fikciós vonalban válik értelmezhetővé, mert nem lehet az egyénre redukálni, valamint illúziórikus. A gyermek még nem azt a fajta identifikációs valóságot tulajdonítja magáról, amelyet egy másik emberrel történő dialógus vagy a társadalom projektál számára. 

„A lényeg azonban az, hogy ez forma az ego (moi) instanciáját, még mielőtt az elnyerné társadalmi meghatározottságát, egy fikciós vonalban helyezi el, amelyet soha nem lehet magára az egyénre redukálni – pontosabban, amely csak aszimptotikusan éri utol az alany fejlődését (le denevir); bármi legyen is azoknak a dialektikus szintéziseknek a sikere, amelyek révén énként kell megoldania a saját valóságával való viszályait.” /Jacques Lacan/  

A Gestalt szervezetre való hatásáról is beszélt Lacan, melyet egy biológiai kísérlettel szemléltet. Példaként említi a nőstény galamb nemi mirigy érését, ami akkor is bekövetkezhet, ha egy tükör visszatükrözi az állatot. Továbbá, említést tesz a homeomorfikus azonosulás tényéről a vándorsáska esetében, ha az egyedet egy bizonyos fejlődési szakaszában kiteszik egy fajtáját mozgásában is vizualizáló hatásnak.

„Hogy egy Gestalt képes a szervezetre alakító hatást kifejteni, azt biológiai kísérlet bizonyítja, amely maga is oly idegen a pszichikai kauzalitás elvétől, hogy még csak rá se tudja szánni magát arra, hogy ennek az elvnek megfelelően fogalmazza meg magát. Ez azonban nem akadályozza meg abban a felismerésben például, hogy a nőstény galambnál a nemi mirigy éréséhez szükséges feltétel egy azonos fajtához tartozó társ látványa, függetlenül annak nemétől. Ez a feltétel önmagában is elégséges olyannyira, hogy a hatása akkor is elérhető, ha az egyedet egy tükör visszatükröző felületének hozzáférhető közelségébe helyezzük. Hasonlóképpen, a vándorsáska esetén ugyanazon nemzedéken belül elérhető a magányos formáktól a nyájformára való áttérés, ha az egyedet bizonyos fejlődési szakaszban kiteszik egy hozzá hasonló kép kizárólagosan vizárólagosan vizuális hatásának, feltéve, ha ezta  képet a fajtára jellemző mozgásnak elégségesen megfelelő stílusú mozgás eleveníti meg." /Jacques Lacan/  

Mindez a térben történik, ami a human corpus számára egy dialektikus viszony létrejöttének esélyét teremti meg a külvilággal, melynek motorja az emberi vágy. Lacan a tükör-stádiumot ezek alapján az imago-funkció sajátos eseteként determinálja. A tükörkép a látható világ küszöbe a térben.

A tükör-stádium dráma

Lacan ismerteti, hogy az agykérget egy interoceptív tükörként foghatjuk fel, mely a szervezet fejlődésének dialektikáját támogatja. A darabjaira széthullott testkép térbeli azonosulását a tükör-stádium dráma segíti elő, ennek során a belső és külső tükör kapcsolatba kerül, mely beindítja az ego szűnni nem akaró önigazolási folyamatát, valamint az én elidegenítő funkcióját. Mindezek hatással vannak az alany szellemi fejlődésére is.

„A tükör-stádium dráma, amelynek belső hajtóereje az elégtelenségtől az eljövendő meglátásáig szárnyal. Ez a dráma mozgósítja a térbeli azonosulás ámításába esett alany fantáziáit, amelyek a darabjaira széthullott test képétől totalitásának ama formájáig terjednek, amelyet ortopédikusnak (orthopédique) nevezek, s végül az elidegenedett identitásnak ama magára öltött páncélzatáig, amely merev struktúrájával meghatározza majd az alany egész szellemi fejlődését. Tehát az Innenwelt és az Umwelt körének megszakadásából következik, hogy az ego (moi) kimeríthetetlenül igazolásra törekszik: saját „négyszögesítésére” (quadrature).” /Jacques Lacan/

Én szimbolizálása

Lacan az én kialakulását az álomban megjelenő szimbolikus képek elemzésével is alátámasztja, ahol szintén megjelenik egy külső és belső tér, csakúgy, mint ahogy az a valóságban is lejátszódik. Az én egy elkülönült építményként jelenik meg, melynek belsejében keresgélő alanyt nevezi „ösztön-én”-nek.

A tükör-stádium vége

Az egyén ösztön-énje és énje különválik (hasad) attól a pillanattól kezdve, amikor a tükör-én átfordul a szociális énbe, ez egy paranoid elidegenülést jelent. Ekkor beindul a másik imagoval való azonosulás képessége és egy olyan dialektika, ami már a társadalmi helyzetekhez kötött.

Létrejönnek a tudattalan elfojtások, az ego elhárító mechanizmusai. Ettől a szakasztól kezdve az ösztön én vágyai veszélyt jelentenek az én-re.

Primér nárcizmus

Ezzel a kifejezéssel a libidinális invesztíciót jelöli. Lacan szerint az első analitikusok a libidó és a szexuális libidó ellentétes viszonyait vizsgálták, mellyel következtetni próbáltak a nárcisztikus libidó és az én elidegenítő funkciójának kapcsolatára, ezenkívül az énnek a másikkal szemben felszínre törő agresszivitásának okára, továbbá az öndestruktív megnyilvánulásokra.

Bátorligeti Zsuzsanna

(2016.)

Felhasznált irodalom:

Lacan: A tükör-stádium, mint az én funkciójának kialakítója, ahogyan ezt a pszichoanalitikus tapasztalat feltárja számunkra

Freud: Gyász és melankólia című munkájában az énérzés zavaraihoz tartozó perspektívából tesz különbséget a gyász és a melankólia fogalma között. A gyász konkrét, tudatos veszteségre irányul, mely lehet egy szeretett személy halála vagy az alany számára fontos absztrakció, mint például a haza, szabadság, eszmény elvesztésére adott reakció. A gyászmunka során a libidót vissza kell vonni a tárgyról, s ez olyan nehézséggel jár a gyászoló számára, amelyet nem szívesen tesz meg. A személyt melankólikus hangulat fogja jellemezni, de ez az állapot nem sorolható az énérzés zavaraihoz, nem kezelendő betegségként. Azonban a helyzet el nem fogadása esetén, amikor a libidót nem tudja másra irányítani vágypszichózis lép fel.

A melankólikus állapot esetén a libidó tárgya még él, viszont a személyt ugyanúgy, ahogy a gyász esetén is, szintén veszteség éri, ilyen helyzet lehet például egy válás. Ekkor Freud szerint tudatosítani kellene, hogy azáltal, hogy valakit elvesztett a paciens, tulajdonképpen mi ment veszendőbe, mert amíg ez nem történik meg, addig egy tudattalan tárgyvesztéssel áll szemben az én. Ennek az állapotnak a következménye a kisebbrendűségi érzés, táplálkozási zavarok, álmatlanság.

A melankólia jellemzői: mély lehangoltság, teljesítménygátlás, a külvilággal történő kapcsolatépítés felfüggesztése, szeretetre való képesség elvesztése, énérzés csökkenése, ami az önvádolásban, önbüntetésben is megnyilvánul. Ennek oka lehet, hogy míg a gyász esetén a világ üressé szegényedik, addig a melankólikus személy számára, az én lesz üressé, mely fölött morálisan is ítélkezik.

A melankólikus ember képes saját lekicsinylését, önmagának tett szemrehányásait mások felé is kiteregetni, azonban Freud szerint másfajta bűntudat kínozza az ilyen személyt, mint azt, aki igazán úgy gondolja, hogy elkövetett valamilyen bűnt mással szemben. Ezt a szégyennel hozza párhuzamba, mert az utóbb emlegetett alany nem akar ezzel a problémájával mások előtt szerepelni, ellenben a melankólikussal, aki teljességgel kitárulkozik mások előtt, és nem tart a szégyen érzésétől, mert elvesztette önbecsülését.

Ebből vonta le Freud azt a konklúziót, hogy ugyan tárgyvesztés történt, de ez magával vonta az énvesztést, melynek során az én egyik része tárgyaként kezdi kezelni a másik részét, amit lehasadt énrésznek nevez meg. Hétköznapi nyelven lelkiismeretnek titulálja. Továbbiakban arra a benyomására is fényt derít, hogy a beteg a saját maga felé alkotott önvádjai és az önmagáról reprezentált énképe alapján inkább az elvesztett személy jellemzőit integrálta a lehasadt énjébe, amit szid, mintsem tisztában lenne valódi önmagával. Ebből pedig az lett a következő következtetése, hogy a tárgyvesztés következtében „felszabadult” libidó másik tárgy helyett az énre helyeződött át, így jön létre az azonosulás az elvesztett tárggyal (én-tárgyiasítás), és következik be az énvesztés állapota. A szeretett személy és az én közötti konfliktus pedig a kritikus ént hozza létre, így az én kettőssé válik. Mindez megkonstruál egy ambivalencia-konfliktust, ami az érzelem szeretet és a gyűlölet komponenseinek harcából áll. A szeretet nem akarja a libidót elvonni tárgyáról, a gyűlölet pedig épp fordítva.

A melankóliára a nárcisztikus személy hajlamos, erről a hipotézisről Freud azt állítja, hogy még nem támasztották alá. A melankólikus állapot során fellépő evészavart a nárcizmushoz tartozó orális libidószakaszra vezetik vissza (Abraham).

A tárggyal való azonosulást áttételi neurózisnak nevezi, melynek csoportjában a nárcizmust és a hisztériát különbözteti meg egymástól. Az előbbi során a tárgymegszállás megszűnik, míg utóbbi esetben megmarad és beidegződések, cselekedetek formájában manifesztálódik.

A melankólia képes az énvesztett egyént egy szadisztikus állapotba kergetni, ami akár az öngyilkosságot is eredményezheti. Erről Freud úgy vélekedik, hogy itt a neurotikus mással szemben érez gyilkos érzéseket, amelyeket önmaga ellen fordít. A tárgymegszállását ezáltal önmagára fordítja vissza. Egy másik tünete a melankóliának a mánia. Ekkor az alany úgy hiszi, hogy képes volt megszabadítani libidóját a tárgytól, azonban folyamatosan új tárgymegszállásokra törekszik.

Összegezve az eddigieket, gyász esetén képes az egyén a tárgyvesztést leküzdeni egy gyászmunka során, és visszavonni libidóját, viszont jellemezhetik depresszív hangulatok. A melankólia ennél sokkal bonyolultabb, ezért alapos analízist igényel, mert ebben az esetben az én többféle neurotikus folyamatot képes produkálni egy kapcsolati veszteség során, melynek szintén centrális következménye a libidó tárgykeresése.

Bátorligeti Zsuzsanna

(2016.)

Felhasznált irodalom:

Freud: Gyász és melankólia

A fotós sokféle szándékolt témát választhat magának, amiről egy tárgyi instrumentum segítségével, használatával készíthet egy másik tárgyi instrumentumot, mely egy reprezentált valóságot képes hordozni. Ezáltal három produktum jön létre, a fotós világlátásának, személyének kódolt transzformációja, maga a fénykép, mint hordozófelület, valamint a fényképen tárgyiasított valóságtartalom. A fénykép mint hordozófelület napjainkban már többféle formában jelenhet meg. A fény-valóság reprodukálódása pixelekbe tömörülve prezentálható a kézzelfogható fotópapíron, poszteren, plakáton, vagy valamilyen anyagon, továbbá az infokommunikációs hordozóeszközökön, ahol virtuális tárgyként tölti be szerepét és funkcióját. Sokszorosíthatósága, többirányúsága lévén, a tér-idő kontextusában közvetett módon, elrendeltségétől függően, akár egyszerre is képes elérni dekódoló tömegeket. A kérdés, hogy milyen térben, mikor, kinek a számára, miért, és milyen valóság reprezentálódik. 

Annak ellenére, hogy a fotográfia rendelkezik a valóság leképezésének és rögzítésének tulajdonságával, a fénykép valóságtartalmáról és annak megkérdőjelezéséről szóló diskurzus szinte egyidős a fényképezéssel.

„A fotográfia köré szerveződő diskurzus már a médium feltalálásának kezdetétől a létrehozott kép és a valóság közötti kapcsolat problémájára épült. A fotográfiának az a tulajdonsága, hogy képes a valóság „automatikus leképezésére és rögzítésére” minden addigi reprezentációs eszközt forradalmasított. A digitális képek könnyű manipulálhatósága azonban a fénykép „szembeszökő” jelentésének, és a dokumentarista fotográfia létjogosultságának megkérdőjelezéséhez vezetett (lásd például Miwa Nishimura Lost paradise, society [2005] című képét).” (1) A fotó valósághoz fűződő viszonyát a szemiológia szempontjából - Peirce nyomán - elsődlegesen ikonikusként határozták meg a fényképezés művészettudománnyá válása során, emellett indexikus, szimbolikus tartalmat is közvetíthet, így utalhatnak kulturális, gazdasági, pszichológiai összefüggésekre. Ahhoz, hogy egy fotót szemiológiai aspektusból elemezni tudjunk dekódolni szükséges a jeleket. A fotókép többféle hatást tud kiváltani, mint egy szöveg. „A Mitchell által közölt „képi fordulat”-fogalom a tanulmányában a Richard Rorty (1967) által megfogalmazott „nyelvi fordulat”-ra tesz utalást; szerinte egy olyan változásnak lehetünk tanúi az 1990-es évektől a humán- és a társadalomtudományokban, amely során a megismerésről és a kutatásról szóló gondolkodás központi metaforájává a nyelv helyett a kép vált (Mitchell, [1994] 2010).” (2). 

Azonban manapság az sem újdonság, hogy egy kép tartalmazhat csupán csak szöveget. Ilyenkor nyilvánvalóan nem az történik, amiről ez az esszé is szól, hogy valamit lefényképeznek, inkább arról, hogy valamit képformátummá konstruálnak. Funkcionalitását tekintve a szövegkép arra szolgál, hogy egyértelműsített, lehorgonyzott jelentéstartalmú effektet közvetítsen. Ha példával kellene élni, akkor a betelepítés elleni, népszavazásra buzdító plakát (2016. májusában országszerte megjelent plakátmennyiségről van szó) a Hitler korabeli tartalomelemzés módszerével élve, és annak analógiája mentén párhuzamot vonva rettentően egyszerű és közérthető, manipulatív üzenetet hordozott. Elmondható, hogy a kép struktúráját tekintve szövegből és kék háttérből állt. Ez a szín egyértelműen utal az EU-ra, könnyen dekódolható, viszont az EU-n belüli összetartó nép kívülállóságát, kulturális szuverenitását sugallja a felszólító jellegű mondat, amiért a magyar identitásnak jogában áll küzdenie. Ez a felszólító jellegű mondat arra a mondanivalóra enged következtetni, hogy mindenkinek az egyetlen és közös érdeke csak az lehet, amit a plakát verifikál, más vélemény nem is létezhet. Tulajdonképpen egy ilyen jellegű üzenet közvetítéséhez valóban szükségtelen bármilyen jelentéssel felruházható kép megjelenítése, hiszen ez a szöveg egy mindenki számára értelmezhető, közös tudáskészletre építő közös valóságot szeretne megteremteni, még ha nincs is így, hiszen már egyetlen ellenvélemény fennállása esetén sem jelenthető ki valami kollektív igazságként, és nem szólíthatna fel ezáltal a közös cselekvésre. Meg is érkeztünk Roland Bartheshoz, aki A kép retorikája című írásában a reklámfotók elemzésének kapcsán felhívja a figyelmet a fotón látható szöveg jelentést lehorgonyzó voltára. Barthes (rajta kívül mások is, pl.: Panofsky) a fotó elemzését, studiumát denotatív és konnotatív jelekre szedi szét. A konnotáció érvényesülése függ a befogadó, néző tudásának szintjétől, ismereteitől, kulturális hovatartozásától. A denotáció, a kód nélküli tükröződés, azaz a kép természetessége, akkor ér véget, ha pl. Photoshop-programmal hozzányúlnak. William J.T. Mitchell (1992) szerint ennél a pontnál ér véget a fotográfia korszaka és lépünk be egy posztfotografikus korszakba. „Az ikonikus, indexikus kapcsolat a digitális fotográfia esetében már nem alkalmazható általánosan, mert a képmódosítás, a manipuláció során nem mindig egyértelmű ez a megfeleltethetőség a jel és a leképzendő tárgy között. Jean Baudrillard a társadalmi világot jelentéshordozó világként értelmező posztmodern felfogása elemzés tárgyává tette a képeket, a fotókat, ahol nem a szimbolikus tartalmak dominálnak, hanem a szimuláció és az illúzió, és olyan képek jelentéséről beszél, amelyeknek nincs a valóságban megfelelőjük (Baudrillard, 1994: 19). Érdemes itt megjegyezni, hogy a képi manipuláció nem kizárólag a digitális kor sajátossága, legfeljebb jellegzetesen bizonyos korszakokra, illetve bizonyos foglalkozásokra (fényképészet, fotóművészet) korlátozódott, míg ma egy számítógépes alkalmazással bárki számára elérhető. A képi manipuláció kérdésköre a sajtófotó forrásértékét érintő etikai kérdéseket is felvet, amennyiben megkérdőjeleződik a fotó „objektivitása” és dokumentum-volta.” (3) 

Participáció tekintetében egy fénykép és üzenetének megalkotásában több aktor játszhat szerepet. Ma már igen elterjedt, hogy a fotós ugyanaz, mint a fotón szereplő alany, azonban a néző száma szintén lehetne ugyanazon egy, ha a készítő saját „asztalfiókjában” köt ki a kép, de előre nem meghatározható, hogy más a későbbiekben nem fogja (meg)látni azt. Tehát ez egy olyan privát fotótermék, melynek vizuális befogadója ugyanaz lehet, mint maga a készítője, de ez nem garantált.  A másik verzió, amikor a fotós más, mint az alany, vagy alanyok, és a néző lehet a fénykép készítője, az alany/ok, és a tágabb közönség.

A fényképezés nem csak egy antropologikus ábrázolási módot tesz lehetővé, hanem annak a látásmódnak a tükrözését, interpretációját, ahogy egy fényképet készítő látja az őt körülvevő világot, társadalmat, kulturális értékeket, s meg is tudja jeleníteni azt.

A fénykép készítésének több apropója lehetséges. Cél lehet, többek között valamilyen ünnepi alkalom megörökítése, például családi fotó készítése, amely segíti a visszaemlékezést. Ebben a relációban a fotós szerepe a megörökítés, az alanyok célja, hogy visszanézhessék identitásukat, önigazolást nyerjenek egy boldog pillanatról, melyet az összetartozás érzése leng körül. A fotó készítése: a most pillanata. Miután elkészült a kép, a most múlttá válik, és a technológiának köszönhetően egy tárgyi eszközön vizualizálódik a néző számára a megörökített pillanat. Ez az eszköz a kémia segítségével hidat képez a múlt és a jövő között, és a most átkonvertálódik magába a fényképbe, ami egyben a múltat vetíti ki a nézője felé. Így tehát ez a tárgy korrelál az idősíkkal. A fényképezőgép megadja az „időutazás” lehetőségét, mely oly vonzóvá teszi a fénykép készítésének műveletét. A képen megjelenő attribútumok, arckifejezések, a környezet, az aktorok kora, a ruházat mind jelentéstartammal bírnak, és hozzájárulnak a kép későbbi értelmezéséhez is. Egy képen szereplő alany számára lehet a kép pillanatában készült valóság eltérő attól, mint amikor hosszabb idő távlatából visszanézi, és újraértelmezi azt. Így például gyerekkorában a szülei által bántalmazott illető a családjára még szentként és sérthetetlenként tekint a kép készítésének pillanatában, abban a valóságban és erkölcsi „hitelességben” létezik, amit a szülei közvetítenek számára, ami még gyermeki, ellenben felnőve életének egy bizonyos szakaszában ez a valóság újjáalakulhat, és ekkor más érzelmekkel fog visszatekinteni az idealizált fotóra. Érdekes jelenség a fotó szereplőinek a viszonyulása múltbéli önmagukhoz, és a fotó minőségéről történő véleményformálásuk is. Ahogy a fényképkészítés terén a minőséget tekintve egyre innovatívabb lehetőségek bukkannak fel napjainkban, úgy válnak az idősíkban illuzórikus attitűdként egyre régebbivé a képek.

Történetiségét tekintve a fényképezés tárgya elsősorban az ember és tevékenysége volt. Ebből kifolyólag „a vizuális antropológia kiemelt kutatási területe a tárgyi kultúra, melynek vizsgálata egyrészt azért fontos, mert az emberi tevékenység tárgyak között, tárgyak révén nyilvánul meg, másrészt, mert tárgyi kultúránk tulajdonságai jól árulkodnak vizuális kultúránkról is.” (4) A fotográfia és a szociológia majdhogynem egymással párhuzamosan kelt életre. Comte 1839-ben használja először a szociológia terminust, és ugyanebben az évben találják fel a fényképezés kétfajta módszerét, egyik a celluloid szalagon rögzített negatív, a másik a dagerrotípia, mely utóbbi nem volt sokszorosítható, viszont - a festménnyel versenyezve - realisztikusabb képet adott vissza, ezért méltán vált népszerűvé. Így megkezdődött Európában a festészet „felváltása”, és elterjedtek a családi és egyéni portréfotózások, továbbá a propaganda célú, uralkodói személyeket bemutató fényképkészítés, a panorámafotózás, majd később az egzotikumok megjelenítése, a szociális információk közvetítése. A fénykép eszközként funkcionált a különböző csoportok ábrázolásához, egymással történő szembehelyezéséhez. Így lehetőség nyílt a feketéket, bennszülötteket, a primitíveket a fehérekkel, európaiakkal, civilizáltakkal szembeállítani. Ez a gyakorlat napjainkig megmaradt. 

A fotós szerepét illetően nagy hangsúly helyeződik arra, hogy általa, mint az információ, a kulturális jegyek, ismeretek közvetítője által mi látható a képen, mi fejeződik ki, milyen konklúziót lehet levonni. Attól függetlenül, hogy milyen célból készül a fotó, mindenképpen meg akar mutatni valamit, így van egy eleve elrendeltetése, melyben az ő érzelmei, ideológiai beállítottságai is megjelenhetnek. Amikor a néző a fénykép szemlélőjévé válik, belép abba a világba, amit a fotós készített, és implikálódik a képi világ a néző tudatával. Ez létrehoz a fényképről egy emléket, így elmondható, hogy nem csak a fénykép válik emlék, élmény, információ konstruálóvá, hanem a befogadó, azaz a néző is. Az utóbbi időben, ha a saját memóriámból a legmeghatározóbb képi emlékeket kellene előhoznom, melyek nagyon sok gondolatot ébresztettek bennem, akkor az Irina Popova képei voltak (5), melyeket egy orosz drogfüggő családról készített. Gyakorlatilag beköltözött hozzájuk. A családdal egy pár hónapos kislány élt, kinek édesanyja is drogozott. A fotós minden fontos pillanatot megörökített, mely ezt a fajta életvitelt, és a hozzájuk tartozó szociális kérdéseket hűen tükrözni tudta a társadalom számára. Több nézőben felmerült a fotós személyével kapcsolatos kritika, illetve az a kérdés, hogy meddig tart a fényképezés sikere, és hol kezdődik az egyén felelőssége, amikor már nem csak fotózni, hanem közbeavatkozni is szükséges. Személy szerint a háttérmunkáról nem sokat tudok, korántsem biztos, hogy a fotós nem lépett közbe, amikor szükség volt rá.

Bátorligeti Zsuzsanna

(2016.)

Felhasznált irodalom

Barthes, Roland ([1964] 1990): A kép retorikája. Filmkultúra 5.

Göncző Viktor: A fényképezés és a fénykép szerepe a kultúrakutatásban

Kunt Ernő: Fotóantropológia. Miskolc, 1995.

Pál Gyöngyi: Ikon és index vagy szimbólum? Hová tűnt a fénykép jelentése? (Apertúra, 2010, tavasz) =

http://uj.apertura.hu/2010/tavasz/pal-ikon-index-vagy-szimbolum/

Tasnádi Róbert: Miről szólnak a képek? Médiakutató, 2012 tél =

http://www.mediakutato.hu/cikk/2012_04_tel/08_mirol_szolnak_a_kepek

További javasolt írók a témában érdeklődők számára:

Susan Sontag, Albertini, Koffán, Kepes, Hevesy Iván, Korniss, Kincses Károly

Jegyzetek

(1) Pál Gyöngyi: Ikon és index vagy szimbólum? Hová tűnt a fénykép jelentése? (Apertúra, 2010, tavasz) = http://uj.apertura.hu/2010/tavasz/pal-ikon-index-vagy-szimbolum/

(2) Tasnádi Róbert: Miről szólnak a képek? Médiakutató, 2012 tél =

http://www.mediakutato.hu/cikk/2012_04_tel/08_mirol_szolnak_a_kepek

(3) Tasnádi Róbert: Miről szólnak a képek? Médiakutató, 2012 tél = http://www.mediakutato.hu/cikk/2012_04_tel/08_mirol_szolnak_a_kepek

(4) Göncző Viktor: A fényképezés és a fénykép szerepe a kultúrakutatásban =

http://antroport.hu/lapozo.php?akt_cim=195

(5) http://irinapopova.photoshelter.com/gallery/Anfisas-family/G0000opDRMyFlVaM/

A sebességnövelés legalapvetőbb perspektívájából számot vetve - a térben és időben történő haladást segítő bármely eszközt figyelmen kívül hagyva - az ember képes a lábai segítségével lépni, gyalogolni, futni, ugrani, vagy a játékos mozgástartományon belül, például indián szökdelni is. A corpus humánum biológiai felépítése eleve azzal a bioszférában ugyan kivételesnek nem nevezhető adottsággal rendelkezik, mely alkalmassá teszi önmaga saját tömegének mozgatására, haladási tempójának fokozására. Ez a fajta kódolt képesség ugyanígy megtalálható az állatvilágban, vagy épp sejtszinten is, de akár a meteoritok szabadon közlekedő vagy a bolygók kötöttpályás mozgását is szemügyre vehetnénk, melyből már a tudomány történelme során leszűrtük azt a konklúziót, hogy minden áramlásban van az élővilág evolúcióján innen és túl. A testek egymáshoz mért sebességdifferenciálja nélkül nem létezhetne élet a Földön, a sebesség a létezés motorja, így például egy kolibri akár 200 csapást is tud szárnyaival végezni, egy másodpercen belül, ezáltal képes a levegőben egyhelyben lebegni, mely a táplálékaként szolgáló nektár megszerzéséhez szükséges. Egy gepárd úgy tudja elejteni zsákmányát, hogy gyorsabb például a gazellánál.

Az ember azonban nem elégedett meg annyival, mint egy vadászni induló állat, hogy a természet ritmusához igazodva, a megáldott mozgási képessége révén táplálékot szerezzen magának. Kivel versenyzett? Amennyiben a Földön élő egyedeket a maximális sebességük, és az ez idő alatt, általuk megtett km-ek száma alapján rangsorolni tudnánk, akkor vajon az ember hányadik helyen helyezkedne el? A csigát biztosan megelőzné. Ugyanakkor az idők során, intelligenciaszintjének fejlődésével koherens módon megtanult „csalni”, nem nyugodott bele saját maximális sebességének és teherbírásának kapacitásába, ezért a bolygó számos pontját úgy kötötte össze találmányaival, akár a szervezetben futó, kb. 95 000 kilométer hosszúságú érhálózat, amelyben a véredények szintén azt a célt szolgálják, akár a közlekedés hajnalán a vasúti sínek, hogy az anyaggal együtt információ áramoljon, s mindez keringésben maradjon. Ám az ember nem csupán szükségből utazott, hanem a kereskedelmi tevékenységen túl, az élményszerzés minél hamarabbi eléréséért is. A természetes folyamatok törekvéseivel ellentétben, az emberiség a sebesség lehetőségeibe beleszeretve mégsem épített, hanem inkább rombolt. Nézőpont kérdése, mert míg a szerves vegyületek képesek természetes úton lebomlani, addig ez például a paleotechnikai eszközöknek nem ismérve. Wolfgang Schivelbusch vasúti monográfiájában introspektív módon érzékelteti, és tárja fel számos forrásanyag segítségével a humánum belső félelmét a gépegyüttesekkel szemben, melynek látványa beékelődött a természet és az ember közé. Lehet, hogy nem volt alaptalan ez a félelem?

S, vajon hogyan jött létre a mi naturális világunk? Erről ma is számos vita zajlik. A felvetett teremtéskérdés egyik központi problémája a genetikai kódok informatikai természete. Egyes tudósok feltételezése szerint léteznie kellett egy szellemi forrásnak, mely „megtervezte” például az emberi test DNS alapú vázát. „A híres ausztrál biológus, Michael Denton megállapítja: „A szkeptikusok számára az a feltételezés, hogy a magasabb rendű organizmusok genetikai programja egyszerűen egy véletlen folyamat eredményeképpen jött létre, teljesen ellentmond az értelmes gondolkodásnak. Ez a program ugyanis mintegy 1000 millió bit információt tartalmaz, amely megfelel egy kisebb fajta, ezer kötetes könyvtár könyveiben található betűk számának valamint kódolt formában rögzíti a sok milliárd sejt fejlődését, növekedését, szerveződését és felügyeletét, amely által azok komplex organizmussá fejlődnek.

Mégis a darwinisták szerint ez a „gyár” sok hasonlóságot mutat a mai technológiával, beleértve a mesterséges nyelveket és azok dekódoló rendszereit, az információ tárolásához és visszakereséséhez szükséges memóriabankokat, az alkatrészek és összetevők automatikus összeszerelését szabályozó elegáns vezérlőrendszereket, a minőségbiztosításban használt hibabiztos és hibajavító eszközöket, valamint az előregyártás és a részegységekből történő összeszerelés elvét alkalmazó folyamatokat.

Az evolucionisták mégis azt kérik tőlünk, hogy higgyük el: az első élő sejteket, amelyek sokkal bonyolultabbak voltak, mint az ember által épített bármely gép, és példátlanok az élettelen világban, nem tervezte meg senki, hanem merő véletlen folytán jöttek létre a megfelelő molekulák spontán keveredésével az őslevesben.” (1) A hetek című lap folyóiratának egyik cikke, melyből ez az idézett részlet származik, ugyan nem tüntet fel egyetlen forrást sem, ahol fellelhetőek ezek a gondolatok - ám utánuk lehet keresni -, viszont annál érdekesebb összefüggést mutat a között a hipotézis között, hogy az emberen belül létrejött üzemrendszer megkonstruálódik a minket körülölelő világban, és a sebesség mesterséges megformálásában. Mintha a belső működési tervrajzunk jelentené a mintát, a tudattalan gondolati forrást az általunk teremtett anyagvilág, a medializáltság fejlődéstörténetében. Napjaink informatikai rendszerei úgy irányítják életünket, beleértve a közlekedésinfrastruktúrát is, mint az emberi agy testének biológiai funkcióit.  Ha körbenézünk egy pályaudvaron, tudjuk, hogy ki alkotta meg azokat a tárgyakat, amiket látunk, de az ember, aki képes ezeket létrehozni, nem tudja biztosan, hogy ő maga a véletlen műve-e, vagy egy olyan genetikai programé, amit szintén megtervezett egy szellemi forrás.

Mindenesetre, amíg a pontosan bizonyítható igazság nem születik meg, addig is tovább csodálhatjuk testünk működését, vagy épp megtehetjük, hogy párhuzamot vonunk közte és Wolfgang Schivelbusch: A vasúti utazás története. A tér és az idő iparosodása a 19. században című könyvében ismertetett információk között.

A könyvben ugyanis az eddig referáltakhoz hasonló vonatkoztatású gondolatmenet kerül elő, mely Max Maria Von Webertől eredeztethető: a vasút biztonságos üzemeltetéséhez szükséges telegráfról megtudhatjuk, hogy a vasút mint gépi együttes szerves része lesz, mely nélkül olyan lenne az utazás, mint az emberi szervezet idegrendszer nélkül.

Ám a könyvnek nem ez az egyetlen metaforája hozható kapcsolatba a síneken közlekedő járművel és az emberi testtel. Az író megismerteti olvasóival, hogy az utas idegrendszerét, fizikumát, pszichéjét miképpen veszi igénybe az utazás. Olyan Freud-i részletekbe megy bele, melyre a könyvet kinyitó egyén nagy valószínűséggel nem is számít.

Schivelbusch művében, a tizenkét fejezeten át tartó gazdaság-, kultúr- és társadalomtörténeti elemeket érdekfeszítően házasította össze a vasúti utazás okozta tér- és időérzékelés gyökeres változásaival. A fentebb említett távíró szerepét azonban, egy a vasút történetét szintén referáló másik könyv, A. Briggs & P. Burke némiképp részletesebben tárgyalja: A média társadalomtörténete Gutenbergtől az internetig; A folyamatok és sémák elnevezésű fejezetében. Aprólékosan taglalják, hogy a távíró milyen fejlődésen ment keresztül, és milyen mértékben gyorsította fel az információ terjedését a világ számos pontja között. Legalább olyan jelentőséggel bírt, mint korunk számára az internet.

Schivelbusch több korszakot felölelő, papírra nyomtatott munkája során, számos hivatkozást felhasználva, realisztikus panorámaképet fest arról, hogy a közlekedés eotechnikai szakaszától elindulva, a mindent átható modernitás folyamán hogyan távolodunk el a szerves világtól, miközben a lóról átszállunk a vasúti kocsiba, és a célállomásig megérkezünk. Az 1800-as évek utasaira nagy valószínűséggel olyan hatással lehetett ez a változás, mint napjaink nyugdíjas korosztályára az elektronikus vagy gépi zene. Az olvasmány hitelesen tükrözi vissza a gépiesedő korszak hangulatát, és az individuum természetes világtól való elszeparálódásának aggályait. Schivelbusch körültekintő művében Anglia, Franciaország és Amerika is górcső alá kerül, de ez utóbbi kontinest már Európával is összehasonlítja.

Briggs & P. Burke korábban megnevezett könyvének: A gőztől az elektromosságig című fejezetében, Schivelbusch munkájával ellentétben, itt az elektromos áram is kifejezett figyelmet kapott, valamint ennek az írásnak nem a félelmet tükröző, hanem leginkább a természet meghódításának diadalittas hangulatát érzékelhetjük. Továbbá Briggsék a közlekedés fejlődését a háború perspektívájából is szemügyre veszik, mely az innováció motivációs eszközeként hat. A két könyvben azonos módon megtalálhatóak az irodalmi versrészletek, amik megint csak segítik vizualizálni a változás szelének érzésvilágát. A szépirodalmi művek elterjedését szintén említi mindkét mű, azonban Schivelbusch részletesebben ismerteti ennek okait, és mélyrehatóbb viszonyt mutat be az olvasás és az utazás kapcsolatában. Élethű képet fest az európai vasúti kocsik ülésrendje miatti személyközi interakciók megváltozásáról: a polgári utazó inkább elmélyülten olvas, mint beszélget, így a sebesség eszközén se nem kommunikál, se nem érzékeli a tájat a maga szépségében, hanem inkább intellektuális tevékenységet választ. Ez azért is különösen érdekes, mert egy nemrégiben megjelent kiadásban, Nicolas Carr: Hogyan változtatja meg agyunkat az internet? - A sekélyesek kora elnevezésű könyvében, mint ahogy a címe is mutatja, a világháló egy következő állomást vázol az érzékeléseink, és szokásaink módosulásáról. Ez a mű olvasmányos módon végigvezet a barlangrajzoktól kezdve, Gutenbergen át az internet korszakáig, ám ez utóbbihoz érkezvén, az emberi agyra kifejtett hatásokat is alaposan vizsgálja. Megállapítása szerint, az elmélyült olvasás felszínessé válik az egyre gyorsabb információcserének köszönhetően, valamint az internet nyújtotta inger - és tudásgazdagság hatására. A gondolkodási folyamatok megváltoznak, ezért az információszerzést is minél rövidebb idő alatt akarjuk letudni, mindezek rezignálttá teszik koncentrálóképességünket is. Olyanok ezek a sorok, mintha Schivelbusch értekezését olvasnánk a síneken száguldó kocsik idegrendszerre gyakorolt hatásáról, azzal az apró különbséggel, hogy az utas ekkor még képes az elmélyült olvasásra.

A recenzió alá vetett Schivelbusch-i monográfia tanulmányozása közben, a könyv oldalain hullámvasutazva, a váltakozó betűméretben túlcsorduló információhalmaz logikusan felépített strukturáltsága nyomán, olyan igazán értékes és gondolatébresztő kincsekre lelhetünk, mint például a következő megfogalmazás:

„Nem utazók már ők, hanem - John Ruskin szavával élve - emberi csomagok, amelyek a vasút segítségével az átszelt tértől érintetlenül magukat küldik rendeltetési helyükre, ahova úgy érkeznek meg, ahogy elhagyták Párizst.” (2)

Az ehhez hasonló, eredeti gondolatok további feltérképezése céljából is érdemes ezt a könyvet kezünkbe venni.

Schivelbusch kötete tartalmának feldolgozása közben felvetődhet több kérdés. Az egyre gyorsabban haladó ember vajon hol fog megállni, és vajon mi motiválja, hogy egyre gyorsabb legyen? A saját testében rejlő, biológiailag kódolt képessége? A türelmetlensége? A vágyai? Az adrenalin függősége? A telhetetlensége? A globális piaci verseny?

Napjainkban talán túlságosan gyorsan szeretnénk a saját magunk „termelte” idő korlátait legyőzni. Méghozzá azt az életünket mesterségesen kívülről irányító időt, ami kezdetben a testünkön belül dobogott, s dobog most is, de ez leegyszerűsítve a teljesítmény univerzumában már csak annyit jelent, hogy még élünk. Az ember ugyanis az óraszerkezetet megelőzően, a pulzusa segítségével próbálta az időt mérni, így a két szívdobbanás között eltelt időtartamot örökítette meg a másodperc alapú időegységben. Nevezhetjük ezt a természet ritmusának, ami szintén átértékelődött a sebesség hálójában, avagy csapdájában. A könyvben fény derül a helyi idők különbözőségére, és az ebből adódó vasúti menetrend problematikájára is. E végett megszületik a mesterségesen egységesített idő vagy inkább életünk „ipari” ideje, az ipari módon kitermelt sebesség függvényében, amiben kihívást jelent egy tájat élvező utasnak, s nem egy sebességbe zárt elmének maradni.

Bátorligeti Zsuzsanna

(2015.)

Felhasznált irodalom

Schievelbusch: A vasúti utazás története. A tér és az idő iparosodása a 19. században. Napvilág, 2008.

Briggs & P. Burke: A média társadalomtörténete Gutenbergtől az internetig. Napvilág, 2004. („A gőztől az elektromosságig”,105–118. és „Folyamatok és sémák”, 119–180.)

http://natgeotv.com/hu/life-of-hummingbirds/tudta-on

Nicolas Carr: Hogyan változtatja meg agyunkat az internet? - A sekélyesek kora

(1) Hetek: Az életre szökellő víz; 2015.10.02. http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/201510/eletre_szokello_viz

(2) Schievelbusch: A vasúti utazás története. A tér és az idő iparosodása a 19. században. Napvilág, 2008.