Traumafeldolgozás receptkönyve – ha egy mondattal kellene jellemezni Bessel van der Kolk: A test mindent számontart című könyvét.

Kiemelendő, hogy a mű szerzőjén látszik, hogy szakmájából kifolyólag érti, mit jelent a (poszt)traumatizált állapot. Pontosan ismeri a PTSD tüneteit, és azt is látja, mi lenne fontos az áldozatok számára. Egy olyan környezet, de legalább egy olyan személy, aki mellett biztonságban letehetnék terhük súlyát és nyugodt szívvel feltárhatnák az érzéseiket. Rendszerint ez a történet több okból kifolyólag már itt elvérzik. Nem csupán azért, mert egy hagyományos beszédalapú terápia nem garancia ehhez, de azért sem, mert a saját környezetében nem talál olyan személyt a túlélő, aki tényleg komolyan venné és kellő ismerettel bírna afelől, hogy hogyan kell reagálni a bagatellizálás helyett. Ritka nagy szerencse, ha egy áldozat megtapasztalja a felé tanúsított őszinte részvétet, megértést, fájdalmának elismerését. A tragédiát, amin keresztülment ugyanis nem lehet olyan jó tanácsokkal feldolgozni, hogy „lépj túl rajta, ez már a múlt, most a jelenben élsz”. Szavak, szavak. Gyakran viszont ennyire telik, vagy még ennyire sem.

A hegemón macsó maszkulinitás elvárja az áldozatoktól (és nem csak tőlük), legyen nő vagy férfi az illető, hogy produkálja magát erősnek, mert a valódi érzések kimutatását gyengeségnek bélyegzi. Vakvágány. Ennek épp az ellenkezője igaz. Az érzések kifejezéséhez, a történetek elmeséléséhez hatalmas lelki erőre van szükség, mert önmagunk feltárása, megéléseink externalizálása magában hordozza a sebezhetőséget. Amikor valakinek nem engedjük meg a gyászt, hanem leoltjuk azzal, hogy „jaj ne nyafogj; csináld így ezt vagy amazt úgy, és kész is a megoldás”, ilyenkor pont attól fosztjuk meg az illetőt, amire a legnagyobb szüksége lenne: az együttérzéstől, a veszteségének elismerésétől, a töredezett én-tudatának integrálásától. Ez bármikor igaz lehet a hétköznapi interakciók során. Egy PTSD-vel küzdő személy ugyan nem „gyógyul” meg attól, mert tőmondatokban esetleg meg tud nyílni, de csökkenhet az elszigeteltség érzése. A trauma utóhatása sajnos nem úgy működik, hogy egyszer valaki megosztja bizalmasával, hogy milyen terhet cipel és hopp köddé is vált. Úgy kell ezt a dolgot elképzelni, mint egy láb nélküli embert, aki folyton azzal szembesül, hogy nem tud járni, hiába vannak lábai. Lehetséges, hogy szavakba sem tudja önteni, nem tud beszélni róla, melynek okait a szerző alaposan körbejárja könyvében. Látszik, hogy Bessel van der Kolk mélységesen komoly szakmai tapasztalattal bír, érzékeny, figyelmes, empatikus a hozzáállása.

A létezés eufóriája című dokumentumfilmben az a Fahidi Éva fejezi ki a lehető legérthetőbben, hogy a trauma hatása alatt mit is értsünk pontosan, aki 20 évesen jött haza Auschwitzből, ahol megölték a családtagjait: 

„Igen. Ezen kár filozofálni, mert nem jutsz, soha nem jutsz a végére. Ez a trauma. Aminek nem lehet a végére jutni, és mindig ugyanarra a pontra jutsz oda. Mindig.” (1)

Van Der Kolk könyvében, A nyelv korlátai című fejezetben feltárta, hogy a trauma nem csak a beszélőket viseli meg, hanem a hallgatókat is. Itt azoknak a katonáknak az élményeit idézi, akik hallgatásra ítéltettek, mert úgy érezték, hogy senkit sem érdekel igazán, hogy mi történt velük. Mások nem akarják hallani a borzalmaikat. (2) Éppen ezért Kolk úgy véli, hogy a fájdalmak kibeszélése nem tud közösségteremtő hatással bírni, mert azoktól, akiktől segítséget és megértést várnának a túlélők, végül elutasítással reagálnak. Ezért választják sokan inkább a visszahúzódást és süllyednek a meg nem értettség mocsarába. Vagy ezért marad számukra egyetlen megoldásként a terapeuta. Akinek viszont tele van a naptára, ha ért a feldolgozáshoz, ha nem. Bessel van der Kolk nem leplezi, hogy eleinte mennyire nem értett a traumához, így mit is várhatnánk bárki mástól:

„A munkám során gyakran találkozom a deperszonalizáció jelenségével, amikor a paciensek teljesen érzéstelenül mesélnek el borzalmas történeteket. Ilyenkor az összes energia elillan a szobából, és derekasan kell küzdenem ahhoz, hogy fenn tudjam tartani a figyelmemet. Egy enervált, élettelen klienssel kénytelen vagyok sokkal keményebben dolgozni ahhoz, hogy életben tartsam a terápiát, és régebben gyakran imádkoztam, hogy gyorsan véget érjen az ülés.” (3) 

Nagyon súlyos ez az idézett rész egy szakember tollából. Egyrészt látszik, hogy mi sül ki abból, ha egy hozzá nem értő, nevezzük pszichológusnak (vagy spiritisztának) eljátssza, hogy ő most terápiát folytat. Azt hiszi, hogy a paciens funkciója lenne az izgalmas főszereplő színre lépése a trauma nevezetű sikerfilmben. Ahol nem elég, hogy a paciens fizet, de még az a feladat is ráhárul, hogy kellően „szórakoztassa” a hallgatóságát, miközben a saját borzalmait próbálja megosztani. Ahhoz, hogy Kolk nehogy elaludjon, úgy gondolta, hogy keményebben kell bánnia a segítségére szoruló emberrel, annak érdekében, hogy életben tartsa a saját figyelmét. Katasztrófa. És még imádkozott is, hogy gyorsan véget érjen az ülés. Szerencsére mindez a tapasztalata jobb irányba sodorta, de ne gondoljuk, hogy ez a „véletlen” baleset csak a szerzővel történik meg. Ez az őszinte feltárulkozás pontos képet ad arról, hogy mi zajlik a zárt ajtók mögött. Kolk végül úgy jött rá a paciensekben zajló működési mechanizmusokra, hogy MRI felvételeken keresztül vizsgálta a traumatizált emberek agyműködését. Talán az egyik legkiemelkedőbb rész a könyvben, ami sok kollégájának nyújthat segítséget a munkájához, de alapvetően bárki megérti, hiszen fogyasztható formában beszél a fogalmakról, ami a témát érinti.

A könyv folyamán sok szó esik az olyan jelenségekről, mint a lefagyás, a disszociáció, a deperszonalizáció, az én-(tudat)állapotok, az interocepció (belső megfigyelés). Megismerkedhetünk olyan problémával is, hogy az áldozat nem ismeri fel magát a tükörben. Az elbeszélt történeteken keresztül pontos képet fest arról, hogy mit jelent a test elvesztése, és hogy hogyan lehet újra belakni. Itt hívnám fel a figyelmet Judith Herman korábban megjelent, korszakalkotó kutatómunkájára, ami sok szempontból felülreprezentálható. Az ő könyvében, a Trauma és Gyógyulás-ban szintén találkozhatunk mindazokkal a tünetekkel, amiket Kolk is bemutat könyvében. Kolk egyébként említi is, hogy dolgoztak együtt. Azon se lepődjünk meg, ha helyenként Peter Levine: A tigris felébresztése című könyv tartalmára is ráismerünk, kiemelten a lefagyás biológiai, evolúciós okaira.

Kolk részéről dicséretes, hogy az ismertetett tüneteken keresztül fókuszt helyez a téves diagnózisok, címkézések, gyógyszerezések kártékony hatására, valamint megismerteti olvasóit az új kutatási eredményekkel. Köztük szó esik a rossz gének és a mentális betegségek közötti esetleges kapcsolatok vizsgálatáról, mely egy nagyon érdekes beszámoló. Az eddigi eredmények alapján ugyanis úgy fest, hogy nem jutnak végkövetkeztetésre, a pontos konklúzió még várat magára. Ám az eddigiek alapján nem találtak bizonyítékot a rossz gének jelenlétére, egyezőségére. (4) 

Traumareceptek 

A traumatúlélők rendkívül nagy tapasztalattal bírnak az életben maradás tekintetében. Olyan megküzdési mechanizmusokat alakítottak ki magukban, amik hozzájárultak az életük továbbéléséhez, magához a képességhez. Éppen ezért érdekes, hogy mennyire egyedül maradnak, senkit sem érdekelnek igazából, ahogy ezt a katonák is elbeszélték. Pedig egymás meghallgatása tapasztalatszerző hatással bír. Ne is csodálkozzunk tehát, ha a terapeuták aranykorukat élik. A segítségnyújtás a segítséget nyújtóra is jó hatással van. Azonban mióta feltalálták a pozitív ember eszményképét, és megkonstruálták a negatív ember sztereotípiáját, akitől félni kell boldogságkockáztató hatása miatt, jóval inkább elszigetelődnek egymástól az emberek. A marginalizálódás így nem feloldható a társadalmon belül. A kirekesztődés, különállóság érzése jogos a túlélők részéről, pedig ennek felszámolása lenne az elsődleges lépés, ami én-megtartó hatással bír. Ez egy óriási hiányosság rendszerszinten is.

A környezetének segítsége nélkül maradt embernek valójában tehát egyetlen támasza maradt, terápiára járni, ha van rá anyagi kerete. Kolk több módszert is ismertet, azonban őszintén rávilágít, hogy a beszédalapú, kognitív terápia nem feltétlenül nyújtja azt, amit várnánk tőle, mert nem képes a testben elraktározott traumatikus emlékek felszámolására. Maga az externalizálás, illetve a másokhoz való kapcsolódás feszültségcsökkentő hatással bírhat, ami rendkívül fontos, de a traumaraktárat nem üríti ki az elméből és a testből. Illetve fennáll az a probléma is, hogy egyáltalán szavakba tudja-e önteni az érzéseit, az emlékeit egy áldozat. Hiszen az elnémulás nem feloldható erőszakkal vagy akaratossággal.

Kolk különbséget tesz aközött, hogy valaki felnőttként vagy gyerekként szenved el traumát, mert jóval rombolóbb és nehezebb az utóbbiból való „gyógyulás”. Egy kialakult PTSD-állapotban történő beszélgetés a trauma részleteiről magában hordja a veszélyét annak, hogy újra és újra traumát él át a paciens, és nem kikeveredik belőle, hanem benneragad. Újraéli. Elöntik az érzések, a düh, a menekülési kényszer, melyek roppant megterhelő hatással bírnak, hiszen nem képes szabadulni tőlük. Ezért szükséges óvatosan kezelni ezt a területet.

Ennek a beszélgetős gyógymódnak az eredetéről egyébként részletesen szó esik a könyvben, melynek kapcsán jegyzem meg, hogy Kolk és Judith Herman másként „emlékszik” a Freud körül történtekre. Nem kisebb tényre jött ugyanis rá Freud, minthogy a hisztériát (ahogy kora nevezte) a gyermekek és a nők szexuális bántalmazása váltja ki, de ezt az elméletét végül megtagadta. Itt jön az eltérés Kolk és Herman tényfeltárása között. Kolk hivatkozásában, 1896-ban, Freud által írt „A hisztéria etológiája” tanulmányára mutat, itt idézi, hogy „Freud időnként továbbra is elismerte a szexuális abúzus valóságát.” Kolk állítása szerint Freud végül azért hátrált meg az elméletétől, mert egy bécsi jómódú család bántalmazási járványában apja is érintett volt.(5)

Judith Herman viszont leírja, hogy a nők és a gyerekek sérelmére elkövetett szexuális erőszak hátán jött létre a pszichoanalízis mint tudomány.

„Freud megtagadta a hisztéria eredetének trauma-elméletét. Magánlevelezéséből világosan kiderül, hogy mind jobban aggasztották elméletének radikális társadalmi implikációi.”(6) Herman a töréspontot a híres Dora-esetre vezeti vissza, amikor is Freud végérvényesen visszavonulót fújt felfedezésében, és nem volt hajlandó elhinni, amit Dora mesélt, mindenképp a saját teóriáját akarta ráerőltetni. Dora ezért megszakította Freud-dal a munkát, aki ezt zokon vette, és úgy érezte, hogy Dora bosszúból hagyta ott. Hogy ezt követően mi vezérelhette Freud-ot: a bosszú vagy a félelem, esetleg mindkettő?! Mindenesetre a „hisztéria trauma-alapú elméletének romjaiból Freud ezután megteremtette a pszichoanalízis tudományát.”(7) A nők és a gyerekek által átélt valóságot elásták egy évszázadra. „A pszichoanalízis levált a tapasztalatok valóságáról, és a képzelet és a vágyak belső viszontagságait elemző tudománnyá vált.”(8) Freud pedig így számolt be a történtekről: „Azután mégis rá kellett jönnöm, hogy ezek a csábítási jelenetek sohasem történtek meg, hogy csak fantáziák, amiket betegeim költöttek, amiket talán magam erőltettem rájuk.” (9) Judith Herman kutatása szerint Freud félt a férfi kollégák társadalmi megvetésétől, és itt bukott el a pszichés trauma kutatása. Tehát lehetséges, hogy Bessel van der Kolk nem feltétlenül pontosan idézte a történteket könyvében, vagy érdemes a kettőt összeolvasni.

Kolk, a kognitív, beszélgetős terápiák nem teljes volta miatt indult el feltérképezni, hogy mi minden nyújthatna segítséget.

Sajnos nem esik szó azokról a segítőkről, akik úgy vélik, hogy alkalmasak a segítségnyújtásra, de valójában nincs megfelelő etikai rálátásuk arra, hogy hogyan kell másokkal kommunikálni, viselkedni a trauma színterén. Kolk nyitottságának köszönhetően felhívja a figyelmet a művészetterápiára, a színházra, a mozgásra, a masszázsterápiára, a harcművészetre, a jógára, a relaxációra, mint olyan módszerekre, amik hozzásegíthetik a túlélőt a testével való újrakapcsolódáshoz, a biztonságtudatának megéléséhez. Csak egy dolgot felejt el Kolk, hogy ezzel nagyon óvatosan kell bánni. Nem mindegy, hogy valaki eljátssza a gyógyítót, vagy érti is, hogy miről van szó, amikor ilyen irányú segítséget kell nyújtani. A pozitív ember eszményképét képviselő „guruk és pszichológusok” ugyanis sok esetben tagadják az ember jogát a negatív érzéseihez. Az érzések elnyomására, az elkerülésre bíztatnak, épp arra, amiben az áldozatnak egész addigi élete során része volt. Tegyük hozzá, hogy az áldozathibáztató magatartás sem ritka. A verbális és a non-verbális megnyilvánulás minden gyógymódnál fontosabb.

Kiemelten foglalkozik könyvében az EMDR terápiával, valamint fontos említést tesz talán az egyik legígéretesebb módszerről, a neurofeedback-ről is.

Ám a szomorú valóság az, hogy hiába ez a sok csodagyógymód, amit a pszichiáter felvonultatott, nincs statisztika. Egy-egy eredményt úgy mutat fel, mint mindenkire érvényes hatású fejlődési lehetőséget. Sajnos hiányzik a könyvből, hogy mi történt azokkal, akiknek nem sikerült segíteni elakadásukban. A könyv végére jön az érzés, hogy valódi siker-recepteket gyárt. Nem megkérdőjelezhető, hogy az eddigi élete során szakmailag próbált mindent megtenni, és mindent kipróbálni, hogy áttöréseket érjen el. Ennek ellenére a párbeszédek, a történetek helyenként rendkívül mesterkéltnek hatnak. Kicsit meseszerű, túlságosan is pozitív kicsengésű a mindennemű módszer bemutatásának hatékonysága. Hol vannak azok, akik végül öngyilkosok lettek, mert nem segített az adott „gyógymód”, vagy azok, akik letargiába süllyedtek, mert a terápia hatékonysága megkérdőjelezhető volt? Láthatatlanná váltak. Egy ember szerencsés esetben már gyerekkorában segítséget kap, de a legtöbbször felnőttként árasztják el az emlékbetörések. Ha például 7-8 év terápia után sincs javulás, és erről nem egy paciens számol be, akkor hol a hiba? Egy embernek sem a pénztárcája, sem az ideje, sem a sorozatos kudarca nem bírja el azt a terhet, hogy állandóan újra és újra próbálkozzon. Nem elvárható. Hány terápiát próbáljon ki? Hány terapeutához menjen tovább?

Bessel van der Kolk munkásságában kiemelendő, hogy egy olyan Traumaközpontban működött, ahol adott volt a lehetőség a sokféle módszer kipróbálásához, majd alkalmazásához. Nyitott szemlélettel közelített a különböző esetek felé. Mégis kicsit olyan érzése van az embernek olvasás közben, mintha állatorvosi lovak eseteit olvasná, akiken kísérleteznek: „hátha” és láss csodát "igen". Az EMDR terápia túl van misztifikálva. Léteznek olyan testi elakadások, amiket nem old fel ez a módszer. Sokat számít a módszert végző személy viszonyulása is. Mennyire megbízható, aki végzi? Mennyire tud úgy viselkedni, mint egy ember egy másik emberrel, és mennyire úgy, mint aki csak a deszenzitálásra fókuszál?

Már előre látható, hogy ezután a könyv után megint mindenki a módszereit fogja lebegtetni, nem pedig a valós eredményeit, mely alatt értem, hogy miben sikerült segítséget nyújtania, és miben nem.

Minden bizonnyal az egyik legfontosabb megállapítása Kolknak, hogy a traumatúlélőknek óriási szükségük lenne egy támogatói hálózatra. (10) Olyan kapcsolatokra, ahol átélhető a biztonság érzelmi és testi szinten egyaránt. (11)

Felhasznált irodalom

(1) Tünet Együttes: A létezés eufóriája = http://tunetegyuttes.hu/film/a-letezes-euforiaja

(2)(3)(4)(5)(10)(11) Bessel van der Kolk (2020) A test mindent számontart, Budapest, Ursus Libris, 265.o.; 81.o.; 167.o., 199.o., 228.o.; 385.o.

(6)(7)(8)(9) Judith Herman (2011) Trauma és Gyógyulás, Budapest, Háttér Kiadó-NANE, 27.o.; 28.o.

Peter Levine (2017) A tigris felébresztése: hogyan dolgozható fel a trauma? Budapest, Ursus Libris