Ez a könyv nem csak Asperger gyalázatos munkásságáról szól, hanem a környezetében tevékenykedő orvosokról és nővérekről is, akik mind kiszolgálták egy gyilkos rendszer felfogását. Edith Sheffer nem akarta az olvasóit megkímélni a kínzások részletes bemutatásától. Az orvosok és nővérek áldozatai olyan szörnyűségeket éltek meg a „pszichiátria” és a „tudomány” égisze alatt, ami olvasva is traumatizáló hatással bír, nemhogy átélve. Az áldozattá válás után akkor beszélünk túlélésről, ha valaki átvészel egy súlyos fizikai és lelki megpróbáltatást, de maga a fogalom, hogy túlélő, nem jelenti azt, hogy az illető nem áldozat. Léteznek olyan sérülések, amik soha nem múlnak el nyomtalanul, amik egy túlélő egész hátralévő életét leterhelik. A traumafeldolgozás soha nem lesz igazi feldolgozás, mert, amit gyerekkorában szenved el egy ember, akár huzamosabb időn keresztül, azt nem tudják megsemmisíteni, maximum a hatását tudják csökkenteni. Ma a pszichológus társadalom abból él, hogy emberi tulajdonságokkal és címkékkel kereskedik, írott munkásságuk erről szól, tisztelet a kivételnek. Asperger gyermekei című könyv pontosan rámutat arra, hogy ez mennyire hibás irány. Időben visszamehetünk kb. 1955-ig is, amikor Michel Foucault: Elmebetegség és pszichológia könyvében az alábbiakat fogalmazza meg:

"Durkheim és az amerikai pszichológusok csak annak a közös illúziónak az okán tartották az eltérést és az elhajlást a betegség természetének, hogy társadalmunk nem akarja fölismerni önmagát a betegben, akit elűz vagy elzár; abban a pillanatban, amikor a társadalom diagnosztizálja a betegséget, egyben ki is zárja a beteget. Pszichológusaink és szociológusaink elemzései, akik a betegből deviáns személyiséget csinálnak, és akik az abnormálisban keresik a kóros eredetét, mindenekelőtt kulturális témák kivetítései. A valóságban egy társadalom pozitív módon fejeződik ki a tagjain megfigyelhető elmebetegségekben, s ez mindenkor érvényes, bármilyen státust ad is e kóros formáknak: a vallási élet középpontjába helyezi-e őket, amint ez gyakorta előfordul a primitíveknél, vagy igyekszik megszabadulni tőlük, a társadalom életén kívül igyekszik elhelyezni őket, ahogy a mi kultúránk teszi.
Most tehát két kérdéssel állunk szemben: hogyan jutott el kultúránk odáig, hogy a betegségnek a deviancia értelmét adja, a betegnek pedig azt a státust, amely kizárja őt? És mindennek ellenére hogyan fejeződik ki társadalmunk azokban a kóros formákban, amelyekben nem hajlandó felismerni önmagát?" (1)

A kérdések zseniálisak, melyek érvényt szereznek maguknak mind a mai napig. A fő kérdés, hogy mit is kezdünk velük. Joaquin Phoenix által megformált Jokernek lennének rá válaszai.
A hatalom biztos módszere, amikor az individuumok teste és elméje felett uralkodni tud, melyet úgy tesz önmaga számára lehetővé, hogy a kollektív testfelfogást és gondolati sémákat a saját arcára formálja, és elhelyezi ideológiájának hálózati térképén. Majd ezeken keresztül befolyásoló erővel bír az egyéni cselekvésre és döntésekre. Erről is írnak többen - nem pont ezekkel a szavakkal - köztük Foucault és Edith Sheffer is, utóbbi részletesen tárgyalja jelen könyvében, hogy mit jelentett a nácizmus korában a kollektivista felfogás, a Gemüt (lélek), a nemzettest, valamint a hozzáidomítani kívánt ember elméje és teste.

Hatalmat képvisel minden olyan intézményrendszer, ami ellenőrző funkciót is ellát, melyet a rendszer résztvevői biztosítanak. Így tesz pl.: az orvos, a nővér, a pszichiáter.
„Ez a könyv arról a sok-sok gyerekről szól, akiknek a Harmadik Birodalom diagnózisterrorjával kellett szembenézniük, és arról, hogy a náci pszichiátria hogyan ítélte meg az elméjüket és határozott a sorsuk felől.” (2) Írja Edith Sheffer, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy a társadalmi és politikai erők képesek befolyásolni a diagnosztikai kategóriákat. A náci gyermeklélektan úgy határozta meg, hogy mi a normális, hogy azt a kollektivista eszméihez rendelte. Hogy jött ide Asperger és az autizmus? A kollektivista érzület megkövetelte a társas kötődésre való képességet, a devianciamentességet, a nemzetiszocialista kompatibilis viselkedést. Felépített rendszerükkel minden családot ellenőrzésük alá vontak. A legkisebb kihágás, fegyelmezetlenség is aláásta a nemzettest iránti hűség érzetét, és ennek megtorlására a gyerekeket különböző intézményekbe vitték. Az autizmus kiemelt figyelmet kapott Asperger és az őt körülvevő orvosok számára, hiszen azok a gyerekek, akik beleestek ebbe a diagnózisba, a nemzeti közösség sikerére jelentettek veszélyt, hiszen úgy tartották, hogy nem tudnak beilleszkedni a közösségbe. Az egyén értékét a fizikális és "lelki" egészsége határozta meg, melyeken keresztül a társadalom és a gazdaság számára is teljes értékkel kellett bírniuk. A normalitás ezen felfogás mentén lett meghatározva. Megdöbbentő és borzalmas tényeket tár elénk a szerző, hogy mit tettek azokkal a gyerekekkel, akik eltértek a náci Gemüt- elvárástól. Orvosi disszertációk, tanulmányok jelentek meg, melyek hozzájárultak a megbélyegzéshez, a címkézéshez.
Részletekbe menő, komoly munkát, lelkierőt igénylő könyv született, ami mindenki számára fontos információkkal bír. Számomra egy érdekes részlet nem világos a könyvben:

„1944-es disszertációjában Asperger hangsúlyozta a náci pszichiátria Gemüt-fogalmát és a társadalmi kapcsolódások fontosságát. Mivel a tanulmányhoz írt bevezetője nem került be az angol fordításba, az angol ajkú közönség előtt ez a szöveg nem vált ismertté. Pedig, míg a tanulmány törzsszövegében olyan kiváló szerzőket idéz, mint Ernst Kretschme, Ludwig Klages és Carl Jung - és munkáját legtöbbször e közismert gondolkodók fogalmai mentén értelmezték -, Asperger művét a náci pszichiáterek és a Gemüt fogalmaival keretezte.” (3)

Carl Jungot kiváló szerzőként nevezi meg, amit egyáltalán nem értek. Jung hosszú ideig antiszemita nézeteket vallott, „hitt a germán tudattalan erényeiben”.(4) Elnöke volt a német Általános Pszichoterápiás Orvostársaságnak, a Nemzetközi Általános Pszichoterápiai Orvostársaságnak. Jung később megbánta, hogy képviselte és propagálta a náci eszméket, de talán az ebből az időszakból fennálló munkásságát nem illene kiválónak nevezni. Talán egy mélyebb kutatást is megérne, hogy Jung pontosan milyen szerepet vállalt ezekben az időkben.

Egy másik észrevétel a könyvből, hogy a hisztériáról, mint tünetről felszínes információt oszt meg. Erről részletesebb és jóval pontosabb leírás található Judith Herman: Trauma és gyógyulás című könyvben.

A könyv megrázó és tanulságos, mindenkinek ajánlom, már csak azért is, hogy a jelen életében észrevegyen olyan párhuzamokat, amelyeket a hatalom képvisel. A pszichológia tudományterületén tevékenykedők történelmi "örökségként" kapták meg az emberellenes eszmék szülte náci diagnózisputtonyt, melyet kellő kritikával szükséges szemlélni. Ideje lenne szembenézni és leszámolni a szörnyű hagyatékkal. Edith Sheffer könyvéből kiderül az is, hogy miként kelt életre ez az elnevezés: Asperger-szindróma. A megjelent kutatás tényeinek ismeretében erkölcsi felelősség hárul mindazokra, akik ezzel a névvel diagnosztizálnak bárkit is a jövőben. A WHO-nak kötelessége lenne fellépni ez ellen.

Felhasznált irodalom:

Edith Sheffer: Asperger gyermekei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019. (2) (3)

További felhasznált irodalom:

Michel Foucault: Elmebetegség és pszichológia. Corvina Kiadó Vállalat, Budapest, 2000. (1)

David Rosen: Jung és a tao. Szukits Könyvkiadó, Szeged, 1997.  (4)