Egy pszichoanalitikus kongresszuson Lacan bevezeti a tükör-stádium fogalmat, amely az én-funkciót és a tükör általi én-tudat kapcsolatát elemzi, valamint ezt szembehelyezi a Cogitó-ból eredő filozófiai következtetésekkel.

A fogalom lényege, hogy az én önmagát képes a tükörképe által létezővé tenni, identitástudatát megkonstruálni.

Lacan a csecsemő mimikájának, gesztusainak, aha-élményének megfigyelésére alapozza elméletét, melyet a gyermek saját tükörképével történő cselekvéssorozatával hoz összefüggésbe. Az én tárgyiasul a tükör által visszaadott képben, az imagoban, így létrejön egy interakció a Lacan által nevezett ideális énnel, melyet egy szimbolikus mátrixban helyez el.  Ezt a másodlagos azonosulást a libidinális normalizáció funkciójához sorolja.

A tükörkép elsajátításának stádiuma bekövetkezhet a gyermek életszakaszának hat és tizennyolcadik hónapja között. Ennek a periódusnak a kezdete a gyermek látásának és mozgásérzékelési képességének kiteljesedésével parallel, azonban még a nyelv elsajátításának időszaka előtt zajlik le.

A testkép fizikai síkon való érzékelését az alaklélektan - Gestalt - szempontjából is szemügyre veszi a pszichoanalitikus, mely szerint a forma látványa, a saját hasonmás alakítja az énképet, az egot, ami elsősorban fikciós vonalban válik értelmezhetővé, mert nem lehet az egyénre redukálni, valamint illúziórikus. A gyermek még nem azt a fajta identifikációs valóságot tulajdonítja magáról, amelyet egy másik emberrel történő dialógus vagy a társadalom projektál számára. 

„A lényeg azonban az, hogy ez forma az ego (moi) instanciáját, még mielőtt az elnyerné társadalmi meghatározottságát, egy fikciós vonalban helyezi el, amelyet soha nem lehet magára az egyénre redukálni – pontosabban, amely csak aszimptotikusan éri utol az alany fejlődését (le denevir); bármi legyen is azoknak a dialektikus szintéziseknek a sikere, amelyek révén énként kell megoldania a saját valóságával való viszályait.” /Jacques Lacan/  

A Gestalt szervezetre való hatásáról is beszélt Lacan, melyet egy biológiai kísérlettel szemléltet. Példaként említi a nőstény galamb nemi mirigy érését, ami akkor is bekövetkezhet, ha egy tükör visszatükrözi az állatot. Továbbá, említést tesz a homeomorfikus azonosulás tényéről a vándorsáska esetében, ha az egyedet egy bizonyos fejlődési szakaszában kiteszik egy fajtáját mozgásában is vizualizáló hatásnak.

„Hogy egy Gestalt képes a szervezetre alakító hatást kifejteni, azt biológiai kísérlet bizonyítja, amely maga is oly idegen a pszichikai kauzalitás elvétől, hogy még csak rá se tudja szánni magát arra, hogy ennek az elvnek megfelelően fogalmazza meg magát. Ez azonban nem akadályozza meg abban a felismerésben például, hogy a nőstény galambnál a nemi mirigy éréséhez szükséges feltétel egy azonos fajtához tartozó társ látványa, függetlenül annak nemétől. Ez a feltétel önmagában is elégséges olyannyira, hogy a hatása akkor is elérhető, ha az egyedet egy tükör visszatükröző felületének hozzáférhető közelségébe helyezzük. Hasonlóképpen, a vándorsáska esetén ugyanazon nemzedéken belül elérhető a magányos formáktól a nyájformára való áttérés, ha az egyedet bizonyos fejlődési szakaszban kiteszik egy hozzá hasonló kép kizárólagosan vizárólagosan vizuális hatásának, feltéve, ha ezta  képet a fajtára jellemző mozgásnak elégségesen megfelelő stílusú mozgás eleveníti meg." /Jacques Lacan/  

Mindez a térben történik, ami a human corpus számára egy dialektikus viszony létrejöttének esélyét teremti meg a külvilággal, melynek motorja az emberi vágy. Lacan a tükör-stádiumot ezek alapján az imago-funkció sajátos eseteként determinálja. A tükörkép a látható világ küszöbe a térben.

A tükör-stádium dráma

Lacan ismerteti, hogy az agykérget egy interoceptív tükörként foghatjuk fel, mely a szervezet fejlődésének dialektikáját támogatja. A darabjaira széthullott testkép térbeli azonosulását a tükör-stádium dráma segíti elő, ennek során a belső és külső tükör kapcsolatba kerül, mely beindítja az ego szűnni nem akaró önigazolási folyamatát, valamint az én elidegenítő funkcióját. Mindezek hatással vannak az alany szellemi fejlődésére is.

„A tükör-stádium dráma, amelynek belső hajtóereje az elégtelenségtől az eljövendő meglátásáig szárnyal. Ez a dráma mozgósítja a térbeli azonosulás ámításába esett alany fantáziáit, amelyek a darabjaira széthullott test képétől totalitásának ama formájáig terjednek, amelyet ortopédikusnak (orthopédique) nevezek, s végül az elidegenedett identitásnak ama magára öltött páncélzatáig, amely merev struktúrájával meghatározza majd az alany egész szellemi fejlődését. Tehát az Innenwelt és az Umwelt körének megszakadásából következik, hogy az ego (moi) kimeríthetetlenül igazolásra törekszik: saját „négyszögesítésére” (quadrature).” /Jacques Lacan/

Én szimbolizálása

Lacan az én kialakulását az álomban megjelenő szimbolikus képek elemzésével is alátámasztja, ahol szintén megjelenik egy külső és belső tér, csakúgy, mint ahogy az a valóságban is lejátszódik. Az én egy elkülönült építményként jelenik meg, melynek belsejében keresgélő alanyt nevezi „ösztön-én”-nek.

A tükör-stádium vége

Az egyén ösztön-énje és énje különválik (hasad) attól a pillanattól kezdve, amikor a tükör-én átfordul a szociális énbe, ez egy paranoid elidegenülést jelent. Ekkor beindul a másik imagoval való azonosulás képessége és egy olyan dialektika, ami már a társadalmi helyzetekhez kötött.

Létrejönnek a tudattalan elfojtások, az ego elhárító mechanizmusai. Ettől a szakasztól kezdve az ösztön én vágyai veszélyt jelentenek az én-re.

Primér nárcizmus

Ezzel a kifejezéssel a libidinális invesztíciót jelöli. Lacan szerint az első analitikusok a libidó és a szexuális libidó ellentétes viszonyait vizsgálták, mellyel következtetni próbáltak a nárcisztikus libidó és az én elidegenítő funkciójának kapcsolatára, ezenkívül az énnek a másikkal szemben felszínre törő agresszivitásának okára, továbbá az öndestruktív megnyilvánulásokra.

Bátorligeti Zsuzsanna

(2016.)

Felhasznált irodalom:

Lacan: A tükör-stádium, mint az én funkciójának kialakítója, ahogyan ezt a pszichoanalitikus tapasztalat feltárja számunkra