Freud: Gyász és melankólia című munkájában az énérzés zavaraihoz tartozó perspektívából tesz különbséget a gyász és a melankólia fogalma között. A gyász konkrét, tudatos veszteségre irányul, mely lehet egy szeretett személy halála vagy az alany számára fontos absztrakció, mint például a haza, szabadság, eszmény elvesztésére adott reakció. A gyászmunka során a libidót vissza kell vonni a tárgyról, s ez olyan nehézséggel jár a gyászoló számára, amelyet nem szívesen tesz meg. A személyt melankólikus hangulat fogja jellemezni, de ez az állapot nem sorolható az énérzés zavaraihoz, nem kezelendő betegségként. Azonban a helyzet el nem fogadása esetén, amikor a libidót nem tudja másra irányítani vágypszichózis lép fel.

A melankólikus állapot esetén a libidó tárgya még él, viszont a személyt ugyanúgy, ahogy a gyász esetén is, szintén veszteség éri, ilyen helyzet lehet például egy válás. Ekkor Freud szerint tudatosítani kellene, hogy azáltal, hogy valakit elvesztett a paciens, tulajdonképpen mi ment veszendőbe, mert amíg ez nem történik meg, addig egy tudattalan tárgyvesztéssel áll szemben az én. Ennek az állapotnak a következménye a kisebbrendűségi érzés, táplálkozási zavarok, álmatlanság.

A melankólia jellemzői: mély lehangoltság, teljesítménygátlás, a külvilággal történő kapcsolatépítés felfüggesztése, szeretetre való képesség elvesztése, énérzés csökkenése, ami az önvádolásban, önbüntetésben is megnyilvánul. Ennek oka lehet, hogy míg a gyász esetén a világ üressé szegényedik, addig a melankólikus személy számára, az én lesz üressé, mely fölött morálisan is ítélkezik.

A melankólikus ember képes saját lekicsinylését, önmagának tett szemrehányásait mások felé is kiteregetni, azonban Freud szerint másfajta bűntudat kínozza az ilyen személyt, mint azt, aki igazán úgy gondolja, hogy elkövetett valamilyen bűnt mással szemben. Ezt a szégyennel hozza párhuzamba, mert az utóbb emlegetett alany nem akar ezzel a problémájával mások előtt szerepelni, ellenben a melankólikussal, aki teljességgel kitárulkozik mások előtt, és nem tart a szégyen érzésétől, mert elvesztette önbecsülését.

Ebből vonta le Freud azt a konklúziót, hogy ugyan tárgyvesztés történt, de ez magával vonta az énvesztést, melynek során az én egyik része tárgyaként kezdi kezelni a másik részét, amit lehasadt énrésznek nevez meg. Hétköznapi nyelven lelkiismeretnek titulálja. Továbbiakban arra a benyomására is fényt derít, hogy a beteg a saját maga felé alkotott önvádjai és az önmagáról reprezentált énképe alapján inkább az elvesztett személy jellemzőit integrálta a lehasadt énjébe, amit szid, mintsem tisztában lenne valódi önmagával. Ebből pedig az lett a következő következtetése, hogy a tárgyvesztés következtében „felszabadult” libidó másik tárgy helyett az énre helyeződött át, így jön létre az azonosulás az elvesztett tárggyal (én-tárgyiasítás), és következik be az énvesztés állapota. A szeretett személy és az én közötti konfliktus pedig a kritikus ént hozza létre, így az én kettőssé válik. Mindez megkonstruál egy ambivalencia-konfliktust, ami az érzelem szeretet és a gyűlölet komponenseinek harcából áll. A szeretet nem akarja a libidót elvonni tárgyáról, a gyűlölet pedig épp fordítva.

A melankóliára a nárcisztikus személy hajlamos, erről a hipotézisről Freud azt állítja, hogy még nem támasztották alá. A melankólikus állapot során fellépő evészavart a nárcizmushoz tartozó orális libidószakaszra vezetik vissza (Abraham).

A tárggyal való azonosulást áttételi neurózisnak nevezi, melynek csoportjában a nárcizmust és a hisztériát különbözteti meg egymástól. Az előbbi során a tárgymegszállás megszűnik, míg utóbbi esetben megmarad és beidegződések, cselekedetek formájában manifesztálódik.

A melankólia képes az énvesztett egyént egy szadisztikus állapotba kergetni, ami akár az öngyilkosságot is eredményezheti. Erről Freud úgy vélekedik, hogy itt a neurotikus mással szemben érez gyilkos érzéseket, amelyeket önmaga ellen fordít. A tárgymegszállását ezáltal önmagára fordítja vissza. Egy másik tünete a melankóliának a mánia. Ekkor az alany úgy hiszi, hogy képes volt megszabadítani libidóját a tárgytól, azonban folyamatosan új tárgymegszállásokra törekszik.

Összegezve az eddigieket, gyász esetén képes az egyén a tárgyvesztést leküzdeni egy gyászmunka során, és visszavonni libidóját, viszont jellemezhetik depresszív hangulatok. A melankólia ennél sokkal bonyolultabb, ezért alapos analízist igényel, mert ebben az esetben az én többféle neurotikus folyamatot képes produkálni egy kapcsolati veszteség során, melynek szintén centrális következménye a libidó tárgykeresése.

Bátorligeti Zsuzsanna

(2016.)

Felhasznált irodalom:

Freud: Gyász és melankólia